Magyar labdarúgás: húsz éve tartó „egy-hét”

A Mijatovic-féle jugoszláv válogatott csak emlékeztette a magyar labdarúgást, hogy Irapuato egy folyamat fájó állomása volt.

A csoport második helye – Norvégia mögött – pótselejtezőt ért, Jugoszlávia lett az ellenfelünk. A lapokban mindenki fogadkozott, 1-0-s, 2-1-es várható győzelemről beszélt a budapesti „odavágón”, de az igazság azért ott lapult Csank kapitány bajsza alatt, aki A Csank-csapat című filmben így aggodalmaskodik: „Nincs egymillió dollár értékű játékosunk”. Az MLSZ elnöke, Laczkó Mihály pedig ilyen marhaságokkal égette magát, mint hogy Csank „olyan játékosokat válogat be, akik kilencven percig küzdenek”. Kérdés akkor, hogyan sikerült mindig épp a hajrában gólt kapni.

Hogy a kérdést gyorsan elfelejtsük, a pótselejtező odavágójának 7. percében már a harmadik „kezdőrúgást” végezhettük el, a félidőben pedig már 5-0-ra égtünk. Hogy az akkor talán tényleg a legjobb magyar edzőnek számító Csank és valóban tán a legjobb magyar labdarúgók tudása mennyire nem európai szint, az megint csak kiderül a tréner filmbeli szavaiból: „Nyilván ki lehet egy játékost cselezni egyszer-kétszer, de a jót kevesebbszer.” Ezt a mondatot Bánfi János beválogatásának indokaként ejtette el – hát akkor logikailag az öt vagy az „egyszer-kétszer” kategória, vagy az „emberfogó” Bánfi nem volt jó játékos. (Ezt a posztot a világfutball akkoriban már félrerakta.) A mérkőzés hajrájában megkegyelmeztek Mijatovicék, 7-1-es vereséggel megúsztuk, Illés Béla (MTK) tette fel az irapuatói különbséget biztosító szépségtapaszt, amiért az Üllői út népe gúnyosan meg is ünnepelte („Szép volt, fiúk!”). Jugoszlávia a franciaországi világbajnokságon a 10. helyen zárt.

Csank – és az őt követő megannyi kapitány, MLSZ-elnök – pedig továbbra is hiába hangoztatta: „mindig keresem azt, aki az átlag fölött tud valamit”. Vagy az az átlag van valami nagyon nem jó szinten, vagy egyszerűen nincs nálunk az átlag fölött senki. Nem volt a máltai 2-1, az amszterdami 8-1, a feröeri 0-0 és az andorrai 1-0 alkalmával sem. Csak a tragikus eredmények sűrűsödnek mifelénk. „Ha most a Csank lemondana, az jottányit sem segítene a dolgon” – visszhangzik máig az 1998-as Csank-film végén egy szurkoló szava, egyé a tízmillió szövetségi kapitány közül. Hogy most Bernd Storck is felállt Csank egykori székéből, valószínűleg nem oszt, nem szoroz, az első lépés az őszinteség volna lemaradásunk okaival és a helyes elvárásokkal kapcsolatban. Ezzel nem csak húsz éve adós a magyar foci.