Amíg a tízmillió szövetségi kapitány Magyarországa messiásként várja a következő „igazit”, fontos évfordulóhoz érkeztünk: épp ma húsz esztendeje annak, hogy a jugoszláv válogatott „egy-hétre” Budapestre látogatott, emlékeztetve egy nemzetet arra, hogy Irapuato (1986) nem a véletlen műve volt, ahogy az 1990-es és 1994-es vb-ről távolmaradásunk sem – hiába volt nekünk Détárink az Olimpiakoszból vagy Kiprichünk a Feyenoordból.
Az 1996-tal kezdődő kétéves vb-ciklusnak persze újra nekiduráltuk magunkat, és újra reménykedtünk. Az MLSZ kispadra ültette a „semmiből várat építés” kategóriában bizonyított Csank Jánost – kupagyőzelem a Békéscsabával, bajnoki cím a Váccal. A körülmények felidézésekor fontos megemlíteni, hogy alig hetekkel voltunk az olimpiai válogatott atlantai helytállása és még egy évvel sem a Fradi Bajnokok Ligája-menetelése után. Sőt, ekkoriban verte a Ferencváros a Kevin Keagan irányította Newcastle Unitedet 3-2-re az Üllői úton (UEFA-kupa). Csank válogathatott tehát a Fradiból, a Debrecenre épülő olimpiai válogatottból, a Lőrincz Emillel, Illés Bélával, Babos Gáborral és az ifjú Kenesei Krisztiánnal felálló MTK-ból, ráadásul a belga légiónk (Balog Tibor, Bánfi János, Bukrán Gábor, Jován Róbert, Kovács Ervin, Petry Zsolt, Torma Gábor, Urbán Flórián, Vincze István) jelentős részéhez csak a selejtezők második szakaszában nyúlt, vagy még akkor sem.
Igen, ez volt az a selejtezősorozat, ahol kifejezetten kellemes csoportba kerültünk Norvégia, Svájc, Finnország, Málta és Azerbajdzsán mellé, és ahol legalább a kötelezőket hozni tudtuk, így a végelszámolásig belefért, hogy a norvégok és a svájciak ellen összesen csak két pont sikeredett – Norvégia ellen akkor fiatalnak számító csapattal álltunk ki Budapesten, a kezdő tizenegy átlagéletkora alig volt több 25 évnél, egyenlítő gólunkat pedig az Újpest 23 éves reménysége, Kovács Zoltán lőtte a Chelsea kapusának, Frode Grodasnak, a Manchester United védőkettőse, Henning Berg és Ronny Johnsen közül kilépve.
Az is belefért, hogy Csank János csapata rendre az utolsó 10 percben szerencsétlenkedje el a győzelmet vagy a döntetlent – 8 kapott gólunkból 5 esett a hajrában, emiatt az érintett három meccsen 4 pontot veszítettünk. A sors persze hirtelen mindent visszaadott Finnországban, ahol az utolsó pillanatban keveredtünk pótselejtezőt érő helyre azzal, hogy az északi válogatott egyik fele hátba rúgta a másikat, így Horváth Ferencék segítsége nélkül alakították 1-1-re az eredményt.
A csoport második helye – Norvégia mögött – pótselejtezőt ért, Jugoszlávia lett az ellenfelünk. A lapokban mindenki fogadkozott, 1-0-s, 2-1-es várható győzelemről beszélt a budapesti „odavágón”, de az igazság azért ott lapult Csank kapitány bajsza alatt, aki A Csank-csapat című filmben így aggodalmaskodik: „Nincs egymillió dollár értékű játékosunk”. Az MLSZ elnöke, Laczkó Mihály pedig ilyen marhaságokkal égette magát, mint hogy Csank „olyan játékosokat válogat be, akik kilencven percig küzdenek”. Kérdés akkor, hogyan sikerült mindig épp a hajrában gólt kapni.
Hogy a kérdést gyorsan elfelejtsük, a pótselejtező odavágójának 7. percében már a harmadik „kezdőrúgást” végezhettük el, a félidőben pedig már 5-0-ra égtünk. Hogy az akkor talán tényleg a legjobb magyar edzőnek számító Csank és valóban tán a legjobb magyar labdarúgók tudása mennyire nem európai szint, az megint csak kiderül a tréner filmbeli szavaiból: „Nyilván ki lehet egy játékost cselezni egyszer-kétszer, de a jót kevesebbszer.” Ezt a mondatot Bánfi János beválogatásának indokaként ejtette el – hát akkor logikailag az öt vagy az „egyszer-kétszer” kategória, vagy az „emberfogó” Bánfi nem volt jó játékos. (Ezt a posztot a világfutball akkoriban már félrerakta.) A mérkőzés hajrájában megkegyelmeztek Mijatovicék, 7-1-es vereséggel megúsztuk, Illés Béla (MTK) tette fel az irapuatói különbséget biztosító szépségtapaszt, amiért az Üllői út népe gúnyosan meg is ünnepelte („Szép volt, fiúk!”). Jugoszlávia a franciaországi világbajnokságon a 10. helyen zárt.
Csank – és az őt követő megannyi kapitány, MLSZ-elnök – pedig továbbra is hiába hangoztatta: „mindig keresem azt, aki az átlag fölött tud valamit”. Vagy az az átlag van valami nagyon nem jó szinten, vagy egyszerűen nincs nálunk az átlag fölött senki. Nem volt a máltai 2-1, az amszterdami 8-1, a feröeri 0-0 és az andorrai 1-0 alkalmával sem. Csak a tragikus eredmények sűrűsödnek mifelénk. „Ha most a Csank lemondana, az jottányit sem segítene a dolgon” – visszhangzik máig az 1998-as Csank-film végén egy szurkoló szava, egyé a tízmillió szövetségi kapitány közül. Hogy most Bernd Storck is felállt Csank egykori székéből, valószínűleg nem oszt, nem szoroz, az első lépés az őszinteség volna lemaradásunk okaival és a helyes elvárásokkal kapcsolatban. Ezzel nem csak húsz éve adós a magyar foci.
