Egy nemzetek feletti struktúra szétverése

A trianoni békének látszólag és a marxista történetírás szerint – valamint szomszédainkká lett egykori nemzetiségi honfitársaink (szélső)nacionalista történelmi mítoszgyártása alapján – hosszú előzményei vannak. Szerintük a történelmi Magyarország és a dualista Monarchia felbomlása – tehát nem szétdarabolása – „történelmi szükségszerűség” volt. Egyrészt ilyen történelmi „szükségszerűség” volt szerintük a szocializmus is, másrészt Trianon megteremtőinek nagy része néhány év múltán már belátta tévedését. Ezzel szemben sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a történelmi Magyarországot magába foglaló (dualista) Monarchia valamilyen formájának volt térségünkben mindenkori célszerűsége és szükségszerűsége. Ezt nemcsak a híres történész, a cseh Palacky tudta, de ugyanígy gondolták 1848–49-ben a nagyhatalmak politikusai is, amikor a győztes magyar függetlenségi mozgalommal szemben még az „orosz medvét” is újra bevethetőnek gondolták a Habsburgok birodalma érdekében.Úgy is lehetne mondani, hogy a Habsburg Birodalmat az európai nagyhatalmak teremtették újjá 1848–49-ben. Az európai nagyhatalmi egyensúly gondolatának sok évszázados hagyományán túl a kor európai politikusai még tudták, hogy a Habsburg Birodalom helyét és szerepét senki sem tudja pótolni a közép-európai térségben. A nyugati liberalizmus jegyében harcoló magyarokat ezért gátlás nélkül rendelték alá a konzervatív osztrák dinasztikus hatalomnak. Nem csoda, hogy az okos és felelős magyar politika képviselői ettől kezdve „birodalmi szükségszerűségben” gondolkodtak akkor is, ha egyébként következetesen a magyar nemzeti emancipációt és a nyugati polgári társadalom eszméit képviselték. Azt a kettősséget, amelynek jegyében a történelmi magyar állam 1867-ben újra elnyert belső autonómiájában létrejött a liberális, parlamentáris jogállam, széles körű, európai jellegű egyéni jogokkal, szabad versenyes gazdasági liberalizmussal és az akkor a világon egyedülálló nemzetiségi törvénnyel (1868).A liberális magyar államot felülről hozták létre egy zömmel az önellátó agrárvilágban élő társadalom felett. Az 1867-es kiegyezés által teremtett s a nagyhatalmi szükségletek stabilitási szempontjaitól meghatározott politikai-társadalmi rendszer eleve sok belső feszültséget hordozott, hiszen az előbbieken túl az egész rendszer egy „több számmal nagyobb jogi-gazdasági öltözetet” jelentett az akkori társadalomra. S éppen a sikerek, a hallatlanul dinamikus növekedési tempó okozott a kamaszkorhoz hasonló problémákat. Ezek azonban, jól-rosszul, mind kezelhetők maradtak. Sem a földkérdés, sem a nemzetiségi bajok, még kevésbé az úgynevezett munkáskérdés vagy a „zsidókérdés” okozta feszültségek nem hoztak létre „forradalmi helyzetet”. A történelmi Magyarország sokáig a kényes politikai ízlésű angolok számára is „liberális mintaország” volt.Vagyis a meglévő közjogi meg nemzetiségi feszültségek és a tőkefelhalmozásos, szabad versenyes kapitalizmushoz mindenhol hozzá tartozó szociális problémák ellenére csupán a szélsőséges nemzetiségi nacionalisták ábrándoztak a történelmi Magyarország feldarabolásáról, de még ők is valamiféle előzetes föderalizálással leplezték ezt a célt. Nem volt ugyanis semmiféle nagyhatalmi, nemzetközi támogatottsága, de belülről sem állt mögötte jelentős erő, mivel a nemzetiségiek nagyrészt csonka, hiányos, elsősorban paraszti társadalmának nagyobb része legfeljebb potenciálisan volt egy öntudatos nemzeti politika hátvédje.A történelmi Magyarország helyzete akkor kezdett el romlani, önmagától szinte függetlenül, amikor az európai nagyhatalmi viszonyok és egyensúlyok átalakultak. Ennek fő oka az óriási dinamikával növekedő, egységes Németország lett, amely gazdasági-hatalmi ereje folytán követelni kezdte új helyét a nap alatt, s megbontotta az addig az angoloknak és franciáknak előnyös status quót. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagyon sok okból kifolyólag ekkor már a németek stabil szövetségese, noha bizonyos udvari, katonai és osztrák ipari köröket leszámítva a dualista állam a status quo fenntartásában volt érdekelt, és semmiféle közvetlen ellentéte nem volt a két nyugati nagyhatalommal. Volt persze óriási ellentéte Oroszországgal (a Balkán miatt), amely a századfordulóra a Nyugat szövetségese lett. S úgy lett a szövetségese, hogy autokratikus berendezkedése még az 1905-ös forradalom után is fennmaradt. (Ez utóbbi körülményt azért kell megemlíteni, mivel mind a „progresszív” utókor, mind az egykorú „haladó erők” mindig hangsúlyozzák, hogy a történelmi Magyarországot „feudális” jellegzetességei vagy éppen „antidemokratikus” struktúrái tették anakronisztikussá és később „történelmileg büntetendővé”.)Vagy elég végiggondolni azt, hogy a magyarországi nemzetiségek „felszabadításában”, vagyis a történelmi ország szétverésében oly nagy szerepet játszó Scotus Viator „igazságkeresését” nem az angol gyarmatokon, nem otthon, az írkérdés körül, nem Oroszország elnyomott nemzetiségei között, netán Románia csángóinál vagy Szerbia románjai körében folytatta – pedig lett volna mit megírnia ott is a „nemes skótnak” –, hanem csak és kizárólag Magyarországon.Méghozzá az ellenséggé lett Magyarországon, és az ellen vetett be minden eszközt, hogy bizonyítsa: ez az ország a „népek börtöne”. Váratlan segítséget is kapott ez a szűk látókörű ember, túl azon, hogy az érintett nemzetiségek politikai matadorai és egyes magyarellenes bécsi körök folyton szállították a propagandamuníciót, a valóságos és a hamisított „eseteket” egyszerre. A váratlan segítők a magyarországi „progresszió” (polgári radikálisok, szociáldemokraták) politikai hatalomra és társadalmi elitváltásra törő képviselői voltak, akik hazai jelentéktelenségüket nemzetközi feltűnéssel és támogatással akarták ellensúlyozni. Legkártékonyabb szerepük abban állt, hogy hitelesítették a magyarellenes propagandát.A nyugatiak ellenségévé lett Monarchiáról és benne a történelmi Magyarországról ezután igen sok rosszat írtak a nyugati sajtóban, s alkalmanként „progresszív” értelmiségiek is kampányokat indítottak. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy az első világháború előtti időben a párizsi sajtó tekintélyes részét támogatta pénzzel az önkényuralmi Oroszország!) Ugyanakkor itthon a vezető politikai rétegek egy részének ostobán önveszélyes („függetlenségi”), nacionalista, demagóg politikája – nem kevésszer a „haladó” baloldali erők támogatásával! – több parlamenti politikai válságot robbantott ki. Kívülről úgy látszott, mintha a Török Birodalom után a dualista állam lenne Európa következő „beteg embere”.Sokan máig összetévesztik a politikai elit egy részének válságát a birodalom és a történelmi magyar állam válságával. Ez nagy tévedés, hiszen a dualizmus a kapitalizálódás szokásos válságaival együtt is rendkívül dinamikusan növekedett gazdaságilag, s az élet minden területén jelentős szellemi és civilizációs eredmények születtek. Az időnként kirobbanó nemzetiségi ellentétek mellett is hatalmas társadalmi-nemzeti integrációs mozgások zajlottak, különösen a városokban. A nagytérségi gazdasági munkamegosztás előnyeit a szabad tőke- és munkaerő-áramlással és az egységes pénzzel együtt jól használták ki.Még a nemzetiségek is óriásit léptek előre: pénzintézeteikben, földvásárlásaikban, saját kulturális intézményeikben, sajtójukban szemmel láthatóan erősödtek. Egyedül az iskolaügyben gyengült közülük néhány (szlovák, német, rutén), de például a románok erősödtek, s elemi iskoláikat és tanítóképzőiket illetően jobban álltak, mint anyaországbeli testvéreik. A történelmi Magyarországon, a gyűlölködő propagandával ellentétben, minden nemzetiségi állampolgár személyi és vagyonbiztonságot élvezett, s még a legszélsőségesebb sovinisztáknak sem jutott eszükbe, hogy a nemzetiségeket egzisztenciálisan ellehetetlenítsék, kitelepítsék, szétszórják stb. Az egész Monarchia és benne a történelmi Magyarország kulturális virágzását senki sem tagadhatja. Hogy itt is volt válsághangulat? Nem volt az több és más, mint a világfájdalom korabeli Nyugatján.A dualista Monarchiát és benne a történelmi Magyarországot tehát a nagyhatalmi vetélkedés kiéleződése sodorta végveszélybe, amely folyamathoz csak sokadrangúan járult hozzá a magyarországi nemzetiségi politikusok nagyrészt hamis propagandája. Még a Monarchia szétverésében kimagaslóan nagy szerepet játszó cseh emigráció (Masaryk, Benes) is csak akkor lett igazán fontos, amikor a nyugati hatalmi döntésekhez utólagos ideológiai és „etikai” igazolás kellett. A világháború frontjain a németek feletti győzelemhez különféle módon segítséget nyújtókat jutalmazták tehát Trianonban, és nem az egyébként szerfölött problematikus „nemzetiségi igazságtalanságokat” orvosolták. A béke diktátumjellege is erről szól. S még inkább erről szólnak a hamarosan kialakuló utódállami nemzetiségi politikák, amelyekről még a gründoláshoz alaposan hozzájáruló Seton-Watsonnak is sok kritikus megjegyzése volt.Trianon tehát egy nagyhatalmi átrendeződés „háborús elintézésének” volt a következménye. A történelmi Magyarország lehetett volna belpolitikailag „sokszorosan demokratikusabb”, ez nem mentette volna meg, ahogyan ugyanez az összefüggésrendszer minden további nélkül feláldozta 1938-ban Münchenben a „demokratikus mintaországot”, Csehszlovákiát. A történelemben nincs semmiféle „demokratikus” vagy „haladó” szükségszerűség. A Trianonnal kapcsolatos egykori marxista „tudományos” értékeléseket ugyanaz jellemezte, mint minden más kérdésben ezt az irányzatot: utólag, visszafelé konstruáltak „szükségszerűségi vonalakat”, trendeket. Nem téve fel olyan egyszerű kérdést például, hogy miért volt „szükségszerűbb” a soknemzetiségű Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia, mint a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia. De még a mából visszatekintve is megkérdezhetjük: miért volt szükséges egy nemzetek feletti struktúra szétverése?Trianonnak nincs mélyen gyökerező előtörténete, bár természetesen vannak az utólagos igazolásokhoz tartozó történelmi elemek. Valójában Trianont az első világháború utolsó két évének nagyhatalmi háborús érdekeiből s a korábban adott antantígéretek beváltásából kotyvasztották össze olyan emberek, akik nagy részének fogalma sem volt a térség történelméről és valóságáról.