időjárás 18°C Paszkál 2022. május 17.
logo

A nemzet színésze

Metz Katalin
2000.08.24. 22:00

A nemzet csalogánya: a köztudat máig így emlékezik Blaha Lujzára. Ennek jogosságában senki sem kételkedett. Ha úgy vesszük, van hát hagyománya A nemzet színésze kitüntető címnek. Nem tudni, ki illette ezzel az állandó jelzővel a hírneves primadonnát, de okkal terjedt el, és hagyományozódott az utókorra. Korunk színészkiválóságai közt is akadnak bizonnyal, akikre majd sokan sokáig úgy emlékeznek, mint a nemzet nagyjaira. Hányszor legyintünk lemondóan, amikor valakit csak halála után ér az elismerés; hány és hány – akár halhatatlan – művész jutott öregkorában koldusbotra.Kimagasló életművel a háta mögött, most tucatnyi jeles színművészünk élvezheti élete végéig a nemzet elismerését és gondoskodását. Azt hiszem, ez az a gesztus, amit – bár a szakmában, a vetélkedők soraiban meglehet, nem arat osztatlan elismerést – voltaképp csak üdvözölhetünk. A Nemzeti Színház Rt. által idén augusztus elsején életre hívott, a kultuszminiszter által adományozott cím és oklevél tulajdonosainak jogossága ugyanis nemigen kérdőjelezhető meg. Agárdy Gábor, Berek Kati, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Lukács Margit, Máthé Erzsi, Psota Irén, Raksányi Gellért, Sinkovits Imre és Törőcsik Mari már régen beírta nevét ama bizonyos nagykönyvbe. Amit a magyar színművészet asztalára valahányan letettek, az – ilyen vagy olyan értelemben, ilyen vagy amolyan műfajban – maradandó. Van, akinek pályájának korábbi, van, akinek későbbi szakaszára esik a „nagy korszaka”, s van, akit kezdettől fogva kézenfogva kísértek az istenek. Megküzdöttek – mert ingyen nem adják a babért –, és kivívták az évtizedekre szóló elismerést. Ez az, amit nem lehet sem jóindulattal, sem pályaegyengetéssel biztosítani. A színművészetben a csúcsra jutni, és ott fönn is maradni – nem a veni, vidi, vici jegyében zajlik. Legfönnebb a gyorsan hulló csillagok sorsa a „Jöttem, láttam, győztem...” Jobbára, a szeszélyes divatáramlatok, vagy a könnyű műfaj hullámain evezőké.Az értékteremtés sosem ment könnyen. A könnyebb utat választókról hamarosan kiderül, hogy hamis pénzzel fizettek, hiába fénylik a kezük ideig-óráig. A valódi művészetért mindenkor meg kell fizetni. Sorssal, verejtékkel, tépett idegekkel. Csak egy megszenvedett, tartalmas pálya verejtékezhet ki igazgyöngyöt. A fölsoroltak mindegyike ilyen életművet tudhat a háta mögött. Negyven esztendő a pályán anélkül, hogy lesodorta volna őket a színpadról a könyörtelen idő. S ha útjuk netán néhány évre kényszerűen szakadt meg – az a kor számlájára és a művész kockázatvállalására, áldozathozatalára írható. Darvas Iván forradalom utáni fogsága, Sinkovits Imre száműzetése ’56-os „viselt dolgai” miatt a peremvidéki színházakba „csak” egyéni megrázkódás volt, voltaképp mindkettejük művészete érettebbé vált e sanyarúság átéltével. Nem „ingyen” kapják hát az államtól e magas juttatást. Az adományozót pedig ezúttal szemlátomást pártatlanság és értékelvűség vezérelte. S ha végigpillantunk az oklevél új birtokosainak listáján, kiváló színészeket és nagy egyéniségeket tisztelhetünk a díjazottakban. Egyszeri, szuverén, megunhatatlan és utánozhatatlan nagyjai színházi közéletünknek. Akik számára a művészet elvi, emberi elkötelezettség is.