Kostunica Janus-arca

Az utóbbi hetekben megnyilatkozó európai politikusok és a sajtóban megjelenő elemzések lelkes hangon üdvözölték a belgrádi változásokat. Néhány napja azonban nagy tekintélyű politikai megfigyelők egyre inkább arra figyelmeztetnek, hogy feltétlenül szükségessé vált a történtek emóciók nélküli értékelése. A korábbi megnyilatkozások „a demokrácia diadalaként” ünnepelték a belgrádi százezrek tüntetéseit. Békés belgrádi forradalomról írtak, és hasonlóságot véltek felfedezni a cseh, lipcsei és kelet-berlini, bukaresti tüntetésekkel, amelyek 1989-ben a kommunizmus bukásához vezettek.Csak kevesen vették észre az első órákban, hogy a Belgrádban elhangzó megnyilatkozások hangnemében lényeges eltérés mutatkozik. A televízió képernyőjén mosolygó fiatalokat lehetett látni, ugyanakkor mellettük ott álltak a férfiak, fejükön a nacionalista csetnik mozgalom sapkáját hordva. A szerb mellett ott lengett az orosz és a fekete csetnik lobogó is. Amerikai vagy európai országok lobogói nem voltak láthatók. „A békés forradalom” árnyékos oldalát a televíziós képernyők kevésbé mutatták. A tüntetők, akik a demokráciáért szálltak síkra, megrohamozták a parlament épületét, fosztogattak, romboltak. Vagyis a megmozdulás nem volt olyan békés, mint ahogy ezt nyugati körökben láttatni szerették volna.Washingtonban és Brüsszelben a politikusok Kostunica győzelmét a demokratikus ellenzék jelöltjeként ünnepelték. Furcsa logikával szemlélték az eseményeket, hiszen tisztában voltak azzal, hogy a választás kimenetele nagyfokú manipuláció eredménye volt, s hogy nem szabad körülmények között ment végbe, így azt valószínűleg érvénytelennek nyilvánítják. Ez azonban elmaradt. Ugyanolyan érdekes volt Szlobodan Milosevics magatartása is, aki eddig terrorgépezetével Horvátországtól Bosznián át Koszovóig tömeggyilkosságok egész sorát követte el, most a választási harc idején teljesen passzív magatartást tanúsított. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy Milosevics helyzetét vagy teljesen reménytelennek ítélte, vagy közte és Kostunica között egy hallgatólagos megállapodás született, hogy a hatalomváltás viszonylag vértelenül menjen végbe.Ami a tüntetőket illeti, csak kevesen emlékeznek arra, hogy ugyanazok, akik most Milosevics ellen vonultak fel, tíz esztendővel ezelőtt hasonló módon mellette foglaltak állást, és az ellenfeleit kívánták megsemmisíteni. Ezért sokakban élt a gyanú, hogy a belgrádiak nem annyira Milosevics eddigi politikájával szemben foglaltak állást, nem azért, mert a koszovói albánokat, a boszniai mohamedánokat tűzzel-vassal pusztította, hanem azért, mert a Nagy-Szerbiáért folytatott háborút elvesztette. A megmozdulások első napjaiban is érdekes volt megfigyelni, hogy a demokratikus ellenzék nevében fellépő Vojiszlav Kostunica már első megnyilatkozásaiban szerb nacionalistának mondta magát. A nyugati médiumok ezzel összefüggésben azonnal megjegyezték, hogy jóllehet valóban nacionalista, de mérsékelt, és mindenekfelett egy demokrata, akit már 1974-ben üldöztek a kommunisták, és kizárták az egyetemről. De nem említették meg, hogy Kostunica azért került a Tito-rezsimmel konfliktusba, mert az 1974-ben meghirdetett jugoszláv alkotmány véleménye szerint túl sok jogot adott a koszovói albánoknak...Egyes nyugati körök különösen elnéző álláspontját Kostunicával szemben legjobban a Horvátországgal szemben követett magatartás érzékelteti. Az első horvát elnököt, Franjo Tudjmant intézkedéseiért nyugati oldalról nacionalistának bélyegezték, és a horvátok tudomására hozták, hogy egy nacionalista államfővel nem lehet országuk tagja az Európai Uniónak. Tudjman soha nem nevezte magát nacionalistának, ennek ellenére igyekezték elszigetelni. Kostunica nacionalizmusának elfogadása ellenben rendkívül káros hatással lehet a térség országaira, mert azt bizonyítja, hogy a ítélkezők kettős mércével mérnek.Tudjman elnök a hágai Nemzetközi Bíróság követelésére több horvát katonai személyt kiszolgáltatott, akik közül egyet negyvenöt esztendőre ítéltek. Ezzel szemben a Nyugat többmilliárdos segélyt ígér Kostunicának, neki, aki Hágával szemben mindenféle együttműködést elutasított. Kijelentette például, hogy „a háborús bűnöket kivizsgáló bíróság inkább egy politikai, mint egy jogot szolgáltató intézmény. Az USA fegyverkezését, az elnyomást szolgálja...” A NATO Jugoszlávia elleni támadását a koszovói krízis idején Kostunica „bűncselekménynek” nevezte. „Sok ország – mondta Kostunica – Jugoszlávia esetében bűnt követett el. Ezt a bűncselekményt nem tudjuk elfelejteni.” Sőt kijelentette, hogy ő sem Milosevicset, sem más szerbet nem fog kiszolgáltatni a külföldnek.Nem nehéz elképzelni, ha egy horvát vagy boszniai mozlim politikus hasonló nyilatkozatot tett volna, akkor az a kettős mércét alkalmazók körében a felháborodás hullámát váltotta volna ki. Sokan kérdezték, hogy miért ez a nagymértékű megkülönböztetés, a szerbekkel szembeni elnéző magatartás. A szerbeket főleg baloldali nyugati körök tekintik rendfenntartó erőnek e térségben, akik ellenpólust jelentenek a boszniai iszlám világgal szemben. Ugyanezek az erők úgy vélik, hogy egy erős Szerbia visszaszorítja a német és az osztrák befolyási övezetet; ugyanis Párizsban azt tartják, hogy a katolikus horvátok hagyományos szövetségesei Németországnak, ugyanakkor Szerbia mögött az oroszokon kívül mindig a franciák álltak. A belgrádi erődben, a Kalemagdanon ma is áll az a szerbiai emlékmű, amellyel Belgrád háláját fejezi ki Franciaországnak. Ezen a következő felírás olvasható: „Mi szeretjük Franciaországot, mint ahogy ő szeretett minket az 1914-től 1918-ig terjedő esztendőkben.”Így már érhető, hogy miért volt Chirac francia köztársasági elnök az első, aki követelte a Szerbia elleni szankciók eltörlését, és Jugoszlávia feltétel nélküli felvételét az európai integrációs folyamatba. Eddig a nyilvánosság előtt figyelmen kívül hagyatott az a tény, hogy Kostunica, akit a nyugati demokrácia reménységének tekintenek, mielőtt bármelyik nyugati politikussal felvette volna a kapcsolatot, Ivanov orosz külügyminiszterrel tárgyalt. Ivanov azonnal megjelent Belgrádban, elfogadta Kostunica győzelmét, és egyúttal találkozott Miloseviccsel. A találkozót televíziós kamera rögzítette, és ezt követően kijelentette, hogy Milosevics továbbra is a közéletben marad, és ő lesz a szocialista párt vezetője. Ivanov ezzel a kijelentéssel értésére adta a világnak, hogy semmilyen körülmények között nem kerülhet Milosevics a hágai Nemzetközi Bíróság elé. Moszkva Ivanov látogatása kapcsán azt is kifejezésre juttatta, hogy a Kreml nem engedi meg, hogy ebben a térségben Amerika vagy más nyugati állam hatalmi helyzete megerősödjön. Az oroszok tisztában vannak azzal, hogy a szerbek túlnyomórészt NATO-ellenesek, mivel Amerika és szövetségesei akadályozták meg, hogy Belgrádban Nagy-Szerbia álmát megvalósítsák.Kostunica az orosz külügyminiszter látogatása után azonnal kijelentette, hogy a kilencvenöt százalékban albánok által lakott Koszovónak vissza kell térnie. Ugyancsak keményebb hangot üt meg a szerb demokratikus ellenzék politikusaival szemben, akik meg akarják akadályozni a Milosevics által uralt kommunista nómenklatúra átmentését. Így szó nélkül hagyta, hogy a szocialista párt miképpen szabotálta az ideiglenes kormány megalakítását, ezzel lényegében mind a mai napig a hatalom birtokában maradt. Kostunica Janus-arcát mutatta, amikor Bosznia-Hercegovina szerb részére látogatott, ahol részt vett Jovan Ducic költő újratemetésén, s ahol kíséretében volt a háborús bűnök miatt körözött Radovan Karadzsics felesége is. Ezután Szarajevóba ment, ahol a mohamedán vezetést arról biztosította, hogy Belgrád diplomáciai elismerésben részesíti Bosznia-Hercegovinát. Montenegróval szemben is változó hangnemben próbálja gátolni a tartomány függetlenségi törekvéseit. Ezért nem volt véletlen, hogy Milo Djukanovics, Hercegovina elnöke nem akarta elismerni Kostunica elnökké választását, mert tisztában van azzal, hogy Belgrád szándékai semmilyen formában nem változtak meg. Éppen úgy, mint az előző századokban, minden erővel arra törekszik, hogy a tartomány lakosságát beolvasszák a szerb államba.