Nagyon messzire kellene visszamennünk az időben ahhoz, hogy olyan bonyodalmakra, aggodalmakra és félelmekre találjunk párhuzamot, mint amilyenekre a világ ebben az új esztendőben ébredt. Az volt a megszokott, hogy Európa állapotát – sűrű népességét, örökölt viszályait és megoldatlan szociális problémáit, valamint felhalmozott fegyvereinek roppantó súlyát – állandó veszélyként és küszöbön álló összeomlásként értékeljék. Most úgy tűnik, hamarosan igazolódik annak a néhány embernek a vélekedése, akik azt jósolták, hogy az elkerülhetetlen katasztrófa közvetlen kiváltó oka Európán kívül jelenik meg. Talán furcsán hangzik az amerikai fülnek, mégis igaz, hogy jelenleg éppen azok az államok élveznek zavartalan és gondtalan békét, amelyeknek a hatalmi érdekei Európában összpontosulnak. Ilyen Ausztria, valamivel kevésbé Németország, Franciaország és Oroszország. Biztonságuk fordított arányban áll Európán kívüli vagy gyarmati érdekeltségük mértékével, valamint meglehetősen érdekes módon, egyenes arányban háborús előkészületeik nagyságával. Anglia viszont, amelynek figyelmét majdnem teljes egészében a kereskedelmi kérdések kötik le, és amelynek hatalma tisztán gyarmati, bonyodalmak és veszedelmek közepette találja magát. Ezek sokasága, csakúgy, mint bizonyos körülmények szerencsétlen egybeesése, a végletekig próbára teszi állámférfiainak éleslátását és polgárainak hazafiságát.
Anglia múltbéli növekedését és jelenlegi hatalmát népe kitűnő tulajdonságainak köszönheti (…). A nemzeti karakter hosszú távon az egyetlen nagy erő, amely az államok életét alakítja, és sorsukat meghatározza. Vannak azonban más, esetlegesebb feltételek is: némelyikük az emberi természetet érinti, megint mások a körülményeket, amelyek e fő tényezőt befolyásolják. Meddig segítheti tehát a kipróbált nemzeti karakter Anglia veszedelmektől való megmentését, amelyek most minden oldalról fenyegetik? – ez még kétséges. Ennek oka pedig az, hogy – függetlenül természet adta előnyeitől, úgymint a tengeri vállalkozásokra kínálkozó lehetőség, elszigetelt helyzete s ezzel egyidejűleg a meglepetésszerű támadásoktól való védettsége – Anglia virágkora alatt többnyire esélyek és privilégiumok kivételes előnyeit élvezhette, amelyeknek hasznát igyekezett megőrizni, ám amelyeket lehetetlen az idők végezetéig fenntartani.
A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös béke Angliát gyakorlatilag a világ vezető hatalmává tette. Politikai befolyása és diplomáciai tekintélye egyértelműen elismert, tengeri erőfölénye az összes többi hatalom flottáját figyelembe véve is megkérdőjelezhetetlen volt, állami és polgárainak magánvagyona páratlan nagyságúnak számított, az iparban és kereskedelemben ellenfél nélkül állt, és tulajdonképpen az egyetlen gyarmati hatalomnak lehetett tekinteni a földkerekségen. Azóta birtokai és erőforrásai erőteljesen növekedtek, ám csak abszolút értelemben, nem a többi nemzet befolyásához, erejéhez és gazdagságához képest. Épp ezért Anglia elsősége már nem annyira szembetűnő és megkérdőjelezhetetlen, sőt nem is tartható fenn az Egyesült Államok felemelkedése miatt az új világban, Németország megerősödése miatt a régiben.
Bizton állítható, hogy az Anglia fölényében beállt változás fordulópontját azokra a küzdelmekre vezethetjük vissza, amelyeknek nem is volt részese: a déli konföderáció összeomlására Amerikában és a Német Birodalom felemelkedésére a régi világban. Ezek egyidejű események voltak egy generációval ezelőtt. (…)
Franciaország cserbenhagyása – amely a háborút megelőző napig az angolok szövetségese volt – és kiszolgáltatása Németország kényére-kedvére hatalmas politikai hiba volt. Nagymértékben megkönnyítette Bismarck herceg terveinek valóra váltását, és ezzel Anglia voltaképpen azt üzente, hogy barátságára csak a gondtalan napokban lehet számítani, olyan körülmények között, amelyek számára a hatalom és a siker gyümölcseit biztosítják. (…)
Ám a kontinensen tapasztalható Anglia-ellenesség akkor kulminált, amikor elfoglalta Egyiptomot. Amikor Bismarck herceg erre a lépésre ösztökélte az angolokat, lenyűgöző éleslátásról tett tanúbizonyságot nemcsak az európai államok egymás közötti kapcsolatait illetően, hanem az angolok és a franciák nemzeti jellemvonása, legbelső természete tekintetében is. Veszélyes, jóllehet nem nyílt viszálykodás magvát ültette el így a két nemzet között, amely addig folyik majd, amíg az egyiptomi kérdést meg nem oldják: vagy háborúval, vagy egy európai konferencia segítségével. Ám ez utóbbi eshetőség meglehetősen valószínűtlen. Mindezeken túl Egyiptom angol megszállása a szultán keserűségének is állandó forrása lesz, miközben precedensként és ürügyül szolgál azokra az önkényes lépésekre, amelyekre Oroszország ragadtathatja magát, ha úgy találja, érdekei ezt kívánják. Egyszóval: Egyiptom birtoklása ez idáig katasztrofális következményekkel járt Angliára nézve. Másrészt igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg itt, hogy az angol megszállás Egyiptom számára igazi áldásnak bizonyult. A ptolemaioszi idők óta nem látott ez az ország boldogabb napokat. Rend lett a közigazgatásban, elfogulatlanság és gyorsaság az igazságszolgáltatásban, pénzügyi prosperitás, a mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődése, a lelkiismereti szabadság és az anyagi jólét növekedése következett be a Nílus partjain a Pax Britannica alatt. Mert bárhová tűzzék is ki az angol zászlót, ott jó kormányzás, igazságosság és prosperitás várható.
Ám nem csak ezekből alakult ki az a helyzet, amelyben Anglia politikai helyzete módosult a versenytársai között. Japán hirtelen és valóban csodálatos nagyhatalmi felemelkedése mind katonai teljesítményét, mind pedig további lehetőségeit illetően valószínűleg hatással lesz Anglia kilátásaira a Távol-Keleten. Annál is inkább, mivel Japán a legígéretesebb tengeri talentumról és diplomáciai jártasságról tett tanúbizonyságot, miközben ipara máris kezdi kiszorítani az angol gyárakat az ázsiai piacokról. A japán géniusz által produkált elkápráztató fejlődés (…) új fejezetet nyit a kereskedelmi elsőbbségért vívott küzdelemben, amelyre a nemzetek fő erőfeszítései irányulnak mostanában. Ebben a küzdelemben Anglia a század elejétől kezdve majdnem kizárólagos elsőbbséget élvezett, és csupán a legutóbbi emberöltő során volt kénytelen komoly versennyel szembenézni. Az az egyedülálló helyzet, amelynek előnyét régóta élvezi, és amelynek prosperitását és nagyságát köszönheti, már nem elvitathatatlan. Mindenfelől riválisok jelentek meg, azokat a piacokat, amelyekre korábban kizárólagos jogot formált, versenytársak özönlötték el; kereskedelmi hegemóniáját több helyütt is fenyegetik, és gyáripari fölénye már a múlté. Kereskedelmének volumene, az általa szállított áru mennyisége még mindig messze felülmúlja bármely más országét. Ám Franciaország már számos iparágban megelőzött minden más nemzetet, Németország hatalmas lépéseket tesz kereskedelmének kibővítése érdekében, és megvan hozzá népének az a képessége, hogy ezt abszurdan alacsony profit alkalmazásával segítse. Még Oroszország is biztosan tart a kezében számottevő ázsiai monopóliumokat, amelyek nap mint nap növekednek és erősödnek. Nem szükséges hozzátennem ehhez bármit is az Egyesült Államok elképesztő fejlődéséről, amely – csupán csak mérsékelten körültekintő és felvilágosult fiskális meg kereskedelmi politika esetén is – hamarosan minden versenytársat kiűzhet az amerikai kontinensről, sőt az európai kereskedelem számos ágazatát is kisajátíthatja. Ezenfelül a köz- és magánvagyon az európai kontinensen, kiváltképp pedig Amerikában mindenhol növekedett, oly gyorsan és olyan hatalmas mértékben, hogy bár London még mindig a „világ elosztóközpontja”, Anglia ma már nem ellenőrzi kizárólagos módon a többi állam pénzügyeit, mint korábban. Továbbá: az a tény, hogy ez a vagyon sokkal egyenletesebben oszlik el Franciaországban és az Egyesült Államokban, mert itt sokkal nagyobb azoknak az aránya, akik valamiféle tulajdonnal rendelkeznek, mint Angliában, ezeknek az országoknak vagyonát a nemzeti erő és prosperitás biztosabb alapjaira helyezi. Végül pedig a gyarmati birtokot tekintve – amely Anglia nagyságának gyökere és hatalmának eredete –: ezen a téren sem áll már annyira egyedül, mint amikor elnyelte Spanyolország, Hollandia és Franciaország gyarmatait. Gyarmatbirodalmának konszolidációja történelmének egyik legkáprázatosabb teljesítménye volt. Kevesebb mint két évszázad alatt ment végbe, a kezdete Jamaica spanyoloktól való elhódításától, Cromwell idejétől számítható, akit e hatalmas építmény megalapozójának tekinthetünk. A birodalom a világ minden szegletére kiterjed, majdnem tízmillió négyzetmérföldet tesz ki, és közel 355 millió lakost számlál a legkülönfélébb vallásból és fajból, amely előfordul a nap alatt. Méretben, népességben és sokszínűségben messze meghaladja a Római Birodalmat, amelynek tíz évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy elérje teljes fejlettségét. Az angol birodalomban a legsokszínűbb kormányzati rendszerek lelhetők fel India szelíd abszolutizmusától a Fokföldön uralkodó extrém demokratizmusig. Ám mindenhol béke, igazság és törvényesség uralkodik, a prosperitás növekszik. Számos angol gyarmat, mint például Ausztrália és Új-Zéland, amelyek alig két emberöltővel ezelőtt jöttek létre, hamarosan megelőzhetnek minden tekintetben nem egy tiszteletre méltó, régi európai monarchiát. Ez a hatalmas építmény, amely példa nélküli terjeszkedést jelent az emberiség történelmében, továbbra is folyamatosan növekszik, a legutóbbi afrikai fejlemények pedig a leggigantikusabb lépésekről tanúskodnak, amelyeket ez a birodalom valaha is megtett. A korszakalkotó események közül semmi sem tesz majd nagyobb benyomást a jövő történészeire, mint az Afrikáért folyó tülekedés. Közép- és rövid távú következményeit tekintve ez lesz a második legnagyobb esemény a világ történelmében Amerika felfedezése után. Nem azért, mintha gyökeresen megváltoztatta volna az életet; csupán arról van szó, hogy az európai hatalmak kereskedelmi tevékenysége, katonai szervezetei és erőforrásai szűk korlátok közé szorultak Európában, itt viszont egyfajta szelepre találtak, amely sokuk számára megújító erejű lesz. (…)
Afrika Európa általi elnyelése a legdrámaibb incidensek kirobbanását ígéri, azokhoz a tragikus fejleményekhez vezethet, amelyeket a folyamat elején előrejelzett néhány államférfi. Ezek szerint az előrejelzések szerint nem a francia bosszúpolitikában, nem az angol–orosz rivalizálásban, de még csak nem is az elhibázott török kormányzásban, mészárlásokban kell látni azt a végzetes szikrát, amely majd lángra lobbantja az európai puskaporos hordót. Sokan inkább azoktól a nézetkülönbségektől rettegnek, amelyek Afrika felosztásából adódhatnak. Ez az előrejelzés abbéli szilárd meggyőződésről tanúskodik, hogy létfontosságú módosulás az, amelyet az afrikai föld kontinentális hatalmak közötti kiparcellázása okoz Anglia Európán kívüli helyzetében. Anglia gyarmatpolitikájának kardinális kérdése mindvégig az volt, hogy elbátortalanítsa és megakadályozza – amennyire csak lehetséges – más európai kolóniák és birtokok kialakítását az angol gyarmatok közvetlen szomszédságában. Anglia minden erőfeszítése Közép-Ázsiában arra irányult, hogy érvényesítse ezt a vezérelvet; erre irányuló erőfeszítései kitartók voltak hatalmas birodalmának minden más pontján is. Ahol nem volt más gyógyír a bajra, „ütközőállamokat” hozott létre. Ám Európa többi államának ipari aktivitása és kereskedelmi terjeszkedése lehetetlenné teszi ennek az állapotnak a fenntartását. Ez az állapot nem is létezik többé, különösen Afrikában. (…)
A megváltozott erőviszonyokkal egyidejűleg és ezek folyományaként a kontinentális államok történelmük során soha nem látott tengeri fegyverkezésbe kezdtek. És bár Anglia még mindig jócskán megelőzi őket hajói tűzerejében és számában, valamint hadiflottájának szervezettségében és hatékonyságában, csakúgy, mint a hajók legénységének kiképzésében és az őket lelkesítő szellemben, nem szabad elfelejtenünk, hogy a hatalmas kereskedelme által támasztott követelmények és nagy területen elnyúló birtokai jelentősen csökkentik azokat a tengeri képességeket, amelyekkel bármikor ütközetet vívhat. A tengeri erőfölény csak a katonai erő koncentrációjával biztosítható. Az előbbi megfontolások nyilvánvalóvá teszik, hogy bár Anglia hatalma és erőforrásai is óriási mértékben növekedtek az elmúlt ötven évben, relatív helyzete a világ többi államához képest már egyáltalán nem olyan kivételes és páratlan, mint amilyen volt a század első negyedében. A brit korona fennhatósága alá tartozó területek nagysága és népeinek száma több mint kétszeresére növekedett, ám a birodalom felelőssége, de még inkább a nehézségei, illetve a rá leselkedő veszedelmek ezáltal tízszeresre nőttek. Angliának ma olyan területeken kell versenytársakkal szembenéznie, amelyeken korábban kizárólagosságot élvezett. Most könnyebb közel férkőzni hozzá, s ennek következtében sérülékenyebbé vált. Kevesebb a barátja meg a tőle függők száma is, akikre számíthatna, és több ellenséget tudhat a magáénak. Több olyan eshetőséget kell számba vennie, amelyektől tartania kell, és kevesebb olyan lehetőséget, amely hasznára lehet. (…)
Nagyon súlyos hiba volna azonban bármely nemzet részéről, ha könnyelműen arra számítana, hogy nagy valószínűséggel győzelmet arathat egy olyan ellenféllel szemben, amely ereje teljében van, hatalma érintetlen, és amelynek erőforrásai gyakorlatilag kimeríthetetlenek, a nemzet szelleme továbbra is éppoly rendíthetetlen, mint valaha, ösztönei birodalmiak, és fiai készek bármilyen áldozatra. Aki közelebbről ismeri az angol temperamentumot, nem tagadhatja, hogy a briteknek csupán büszkeségük felébresztésére, igazi veszélyérzetre és az önvédelem szükségességének felismerésére van szükségük ahhoz, hogy ismét a hősiességnek és az önfeláldozásnak olyan tanújeleit adják, amelyekkel birodalmukat felépítették. Csak igazi karakterük félreismerése vezethet valakit arra a meggyőződésre, hogy az angolokból kivesztek azok az értékek, amelyek hódító néppé tették őket. Teljes mértékben tudatában vannak, hogy nagyhatalomként való eltűnésük veszélye vereség esetén most nagyobb, mint máskor bármikor – mérhetetlenül több forog most kockán. Épp ezért a katasztrófa elhárítása érdekében tett erőfeszítések is kitartóbbak, és a vállalt áldozatok is heroikusabbak lesznek. (…)
(Az angol válság, Harper's New Monthly Magazine, 1896 májusa)
Orbán Viktor
Orbán Viktor: Magyarország ismét helytállt!
