Az igazat kell írni

Véletlenül kapcsoltam át a minap a Magyar ATV beszélgetőműsorára. A sajtószabadság szent szava néhány percre megragadta a figyelmem. Ürügyén Kuncze Gábor ismét az Orbán-kormányt szidta. Megfellebbezhetetlen állítása szerint az EBESZ választási megfigyelői megállapították, hogy a közszolgálati média elfogult volt (az akkori) kormány javára.
Véletlenül emlékszem, hogy minek a rövidítése ez a négy betű. Időként Magyarország is küld megfigyelőket más országok választásának ellenőrzésére. Van, akit ismerek közülük, s tudom, nem beszéli a megfigyelt ország nyelvét. Azt viszont nem, mit csinál a megfigyelő. Mindenesetre, amikor a legutóbbi választás első fordulójának napján egy idősebb férfi egyedül ment a néptelen utcán a mozgó szavazóurnával, nem találtam egyetlen EBESZ-megfigyelőt sem. Akkor sem, amikor erre azt a magyarázatot kaptam, hogy nem jól láttam, mert a helyi választási bizottság szerint a férfi nem egyedül indult el (!). A jobboldali sajtó sem említette, hogy a megfigyelők – akiket a legutolsó amerikai elnökválasztás tanulsága alapján ilyesmire nyilván figyelmeztettek – szóvá tették a számlálási pontatlanságokat és a föltűnően nagy számú érvénytelen szavazatot. Szavahihető profeszszortársamtól, aki részt vett ebben a munkában, tudom, több olyan tízes csomag került a kezébe, amelyben az MSZP cím alatt csak kilenc vagy nyolc cédula, a Fidesznél tizenegy-tizenkettő volt. Nyilván véletlenül, s itt, ahol volt megfelelő ellenőr, eredménytelenül. Vajon mit figyelt az EBESZ? Ezek szerint főleg a közszolgálati médiát. Ha a műsorvezető valamit ad a tájékoztatási kötelezettségére, fölvilágosítja a nálamnál is tájékozatlanabbakat, mi az EBESZ. Tudatja – maga vagy Kuncze megkérdezésével –, hol olvasható az a bizonyos elmarasztaló jelentés. Mi volt a megfigyelők feladata? Miként választotta ki őket a küldő ország? (Lehet, hogy csak a demokrácia tiszteletéről nevezetes Fehéroroszországból jöttek?) Közülük hányan ültek naphosszat a tévé előtt és hallgatták a rádiót olyan alapossággal, hogy általános érvényű megállapításokat tehettek? Hol találtak annyi magyarul beszélő és politikailag elfogulatlan megfigyelőt, akik a választási időszak összes műsorát fölmérték? (Netán magyaroktól kapták a felvilágosításaikat? Kiktől?) Mindez a műsorvezető számláját terheli, mert a sajtó szabadsága csak akkor létezhet, ha maga a sajtó ellenőrzi az állítások hitelességét. Amennyiben ez nem történik meg, sajnos cenzorra van szükség. Ez a latin szó ugyanis nem (csak) a hatalom ellenőrét jelöli, hanem (eredetileg) azt a tiszteletre méltó férfiút nevezték így, aki felelt az erkölcsök tisztaságáért, a vagyonbecslés hitelességéért és az állami tulajdon kezeléséért. A liberális Kölcseynek a szólásszabadságról mondott szavai itt is érvényesek: „nem állítom, hogy annak féktelennek kell lennie, hogy a szólónak szabadsága legyen más gyalázatára és sérelmére azzal visszaélni. Igazságosnak hiszem a féktelenséget törvény és bírói hatalom által korlátozni”. Ezzel adósak az elmúlt évek kormányai.
Kuncze azt a kézenfekvő kérdést is elkerülte, mely műsorokat kifogásoltak. Ha a hetente egyszer jelentkező A Hétről szóltak, kész vagyok elismerni, hogy ez marxista világképű befogadónak kevés örömet okozhatott. Az MTV híradójának „bűne” legföljebb az óvatos egyensúlyra törekvés (és lehangoló unalom) lehetett. Ha a polgárok tájékozódási igényét figyelembe vesszük, akkor nyilvánvalóan több kormányzati hírt közölt, mint ellenzéki tiltakozást. (Az árvízi gondokkal teli napon egyetlen ellenzéki megnyilatkozás sem került a képernyőre, mert a védekezés a kormány hatásköre.) Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy Baló György vagy Betlen János polgári elfogultsággal lett volna gyanúsítható. Ha pedig néha belenéztünk az MTV tudományosnak nevezett műsoraiba, ott véletlenül sem láttunk másokat, mint akik az MSZMP KB ajánlási listáján is szerepelhettek. A szórakoztatást ne is említsük, hiszen gyakran vehettek föl óriási tiszteletdíjakat a kormányt lejárató hadjárat főszereplői.
De mi is a „politika”? A kenyér minőségéről beszélgettek augusztus 19-én a Magyar Rádióban. A műsorvezető úgy kérdezett, hogy állított: „miért romlott az elmúlt tíz-tizenkét évben a kenyér?” A szakértő nem kötözködhetett, nyíltan nem helyesbíthetett, hiszen tudta jól, úgyis kivágná azt a szerkesztő, mert a magyar műsorvezetők tévedhetetlenek. Ez is alapszabály. Okosan elmagyarázta, hogy a minőségromlás a nagyüzemi módszerek eredménye. Ennek ellenére, ugyan kinek jutott eszébe (a műsorvezető kötelező figyelemfölhívása nélkül), hogy a kis, jó kenyeret előállító pékműhelyeket nem 1990-ben államosították, hanem már 1948-ban megkezdték a fölszámolásukat. A lakosság döntő többsége negyven évig csak azt az egyféle kenyeret vehette, amit a boltvezető elvtárs a kijelölt nagyüzemből megrendelt. (Ha nagyon nyúlós és száraz volt, azt mondták rá, reggeli sütés.) Talán a műsorvezető sem gondolt rá, talán csak saját fiatalságának múlását fájlalta, de bizony ez a beszélgetés (is) a Kádár-korszak nosztalgiáját szólaltatta meg. Tehát az MSZP melletti politikai megnyilvánulásnak minősíthető. Arról nem is beszélve, hogy maga a kérdés is azt az időszakot idézte, amikor Szent István kultusza helyett az alkotmány és az új kenyér (amit Rákosi elvtárs oly emlékezetesen szelt meg) ünnepét erőltették. Mit kezd ezzel az EBESZ-megfigyelő? Hogyan értheti ezt az, aki nem élt itt? Semmiféle ismeretet nem fogadhatunk be másként, mint a bennünk élő világkép viszonyrendszerébe helyezve. Minden vélemény, amit kimondunk, ebben formálódik értékítéleté. A közvetítő beszédmód vagy erre épül, vagy hamis.
A moszkovita önkényuralom a „demokratikus ellenzék” számára lényegesen nagyobb teret engedélyezett, mint – mondjuk – a Regnum Marianum mozgalmának. Újabban több műhely létrejött Magyarországon is, ahol a marxista (maoista, kommunista, anarchista) tanok cáfolatával is foglalkoznak, s a posztmodern radikalizmussal sem azonosulnak. Írásaikat azonban kevesen olvassák, a felsőoktatásból máig szigorúan ki vannak zárva. Közben iskoláinkban változatlanul a mindent leegyszerűsítő és minden más nézetet kizáró marxi világképet plántálják gyermekeinkbe. További zavart okoz, hogy mindenki (korától függetlenül) szép emlékeket is őriz saját életének elmúlt időszakából, ami sokunk esetében Rákosi és Kádár önkényuralmának időszakára esett, s emlékezetünk gyakran akaratlanul csal meg bennünket.
A sajtószabadság minden művelőjétől megköveteli a megfelelő tudást, a lelkiismeretes munkát. Eme ismeretek elsajátítása olyasmi, mint a hagyományos hadseregben a díszmenet, a fegyverek gondozása és a célzás képessége. Nem kell különösebb tájékozódási képesség a világban ahhoz, hogy ezekkel valaki jó katona és még jobb ágyútöltelék legyen. Nélkülük nincs győzelem, de a siker mögött mégis mindig hadvezéreket találunk, akik többet tudnak a (nem könnyen végrehajtható) menet közbeni hátraarcnál. A sajtónak is szüksége van a gyakorlati ismeretekre, de a közvéleményt a hírek, tudósítások, magyarázatok szerzőjének a világnézete befolyásolja. Deák Ferenc állítólag azt javasolta, hogy a sajtótörvény egyetlen mondatból álljon: „igazat kell írni”. Arra viszont ő sem gondolt, hogy az „igazat” gyakran elég nehéz elválasztani a hamistól. A mai médiaviszonyok alapvető tényezője, hogy a befolyásukat féltékenyen őrzők változatlanul be akarnak mindent tiltani, ami ellentmond a világké-püknek. A véleményszabadság harcterén dől el Magyarország jövője, ne csodáljuk, ha az egyeduralmat birtoklók idegesek. Inkább törődjünk többet a fiatalok világképének alakításával.

A szerző egyetemi tanár