Az örök ellenzéki szerepében

Nemcsak a sajtószabadsággal, hanem a sajtótisztességgel is baj van – véli Vödrös Attila, a Magyar Hírlap egykori riportere, az Új Magyarország volt főszerkesztő-helyettese, aki a Pest Megyei Hírlapot is irányította megszűnéséig. A kéthetenként megjelenő Új Idők főszerkesztője egyesek szerint a különböző politikai erők nyomására került partvonalra, miközben műveltségével, lényeglátásával, remek publicisztikai stílusával a legjobb lapokban lenne a helye.

Minden rendszerben ellenzéki voltál, s jelenleg is az vagy. Elfogadható ez a minősítés?
– Nem tehetek mást, mint hogy elfogadom. Amikor az Új Magyarország 1991-ben beindult, és előbb rovatvezető, majd főszerkesztő-helyettes lettem, akkor is ellenzékben voltam, hiszen pillanatokon belül tizennyolc emberrel együtt tettek az utcára. Mindig sikerült valamiféle különállóságot megőriznem, még előzőleg, tizenkét esztendőn keresztül a Magyar Hírlapban is, ahol tárcaíróként dolgoztam a gazdaságpolitikánál, s meg tudtam őrizni a személyiségemet. A későbbiekben sem igyekeztem a sorok között írni, hanem próbáltam egyenesben közvetíteni a véleményemet. Pest megyében 1994-ben a helyhatósági választást követően a megyei közgyűlés alelnökeit a MIÉP, az MDF, a kisgazdapárt, a KDNP és a Fidesz adta. Ekkor azt hittem, hogy a Pest Megyei Hírlap, amelynek főszerkesztője voltam, megmenekült. Tévedtem, ugyanis ez csak akkor történt volna meg, ha ezek közül a pártok közül valamelyik azt tudta volna mondani erre a napilapra, hogy az enyém. De mi az MDF-nek MIÉP-esek voltunk, a MIÉP-nek KDNP-sek, a KDNP-nek kisgazdák, a kisgazdáknak pedig fideszesek. Megvalósult, amit akartam, hogy ne pártlapként működjön a Pest Megyei Hírlap, hanem nemzeti lap legyen.
– Ezek szerint a függetlenséged, az ellenzékiséged miatt tettek ki az Új Magyarországtól, döntötték be a Pest Megyei Hírlapot, és végül egyetlen újságnál sem kellettél?
– Igen, de ebből egy kimaradt, a korai Magyar Fórum, ahol szintén ezt a függetlenséget szerettem volna képviselni, de az akkori főszerkesztésnek ez a függetlenség nem tetszett. Ott is rá kellett volna állnom egy bizonyos vonalra. Kósa Csaba volt a főszerkesztő, de a különállásom miatt nem jelentek meg az írásaim olyan súllyal, ahogyan megjelenhettek volna.
– Nyolcadik éve szerkeszted az Új Időket. A szerzők honorárium nélkül írnak, s neked sincs fizetésed. Van ennek értelme, érdemes pénz nélkül dolgozni?
– Leszázalékolt nyugdíjas vagyok. Nem azért csinálom a lapot, mert egy megszállott őrült vagyok, bár ez is kell hozzá, inkább az a lényege a dolognak, hogy ha majd száz év múlva a sajtótörténettel foglalkozók kutatják ezt a kort, a rendszerváltozás utáni évtizedeket s annak a megjelenését a magyar sajtóban, akkor nehogy azt higgyék, hogy ebben az országban csak olyan emberek éltek, akik a zavarosban szerettek halászni, s ne higgyék, hogy antiszemita kormánya volt az országnak. A cél tehát ezeknek a ferdítéseknek, ezeknek a hazugságoknak a leleplezése. Az Új Időkben eddig ezernél több olyan magyar értelmiséginek jelent meg az írása, akik hasonlóképpen szuverén gondolkodásúak, mint én, akik szintén nem tartoznak sehová sem. Anyagilag nem függünk senkitől, a tízezer példányos lap olvasótáborából élünk.
– Megvalósult kicsiben a sajtószabadság?
– Mostanában olyan időket élünk, amikor nagyon nagy szükség lenne arra, hogy új időszámítást kezdjünk. Új időkre van szükség, mert a jelenlegi közéletünkben, ha bekapcsolom a televíziót, olvasom a balliberális napilapokat, sorolhatnám tovább, a régi idők szellemét érzem átsuhanni a szobán. Amikor a szólásszabadság korlátozásáról, a véleménynyilvánítás szabályozásáról van szó, az engem meszszemenően megdöbbent. Emlékszem rá, amikor 1992-ben a Magyar Újságírók Közösségének az első nagy összejövetele volt, akkor Benedek István író, polihisztor, tudós azt mondta, hogy Magyarországon most nem sajtószabadságra, hanem sajtótisztességre van szükség. Benedek István szavait kiforgatták, és a sajtótisztességről megfeledkezve írták azt a „szabad és független” újságok, hogy lám csak, itt van egy öreg polihisztor, aki azt mondja, hogy nincs szükség sajtószabadságra. Ez egy őrületes csúsztatás volt, amit átvett a New York Times is, s ezt követően, amikor Benedek István elment Amerikába, elég rideg fogadtatásban részesült. Ilyen értelemben van sajtószabadság Magyarországon, hiszen olyan dolgokat lehet kijelenteni büntetlenül, ami egyenesen hátborzongató, meg lehet fogalmazni bizonyos dolgokat, másokat el lehet hallgatni. Nemcsak egyszerűen a sajtószabadsággal van baj, hanem továbbra is a tisztességgel. Ez az újságírói magatartásforma teljesen a múlté, bár véleményem szerint nem végérvényesen. Lehetetlennek tartom, hogy hosszú távon olyan bűnös dolgokat, amilyen maga a hazugság, konzerválni lehetne.