Honvédelem: nevében a célja

A rendszerváltás óta talán az egyik legélénkebb vita zajlik a magyar biztonságpolitikai és katonai gondolkodás körül. Az ilyen jellegű vitában mindig ott a lehetőség, hogy okuljunk belőle, ám nélkülözhetetlen, hogy a vitázó felek azonos alapon álljanak. Kiindulópontjuk lehet a soha el nem avuló honvédelem szó, s a manapság sokat emlegetett új kihívásokra is csak ennek szem előtt tartásával érdemes válaszolni, különös körültekintéssel eljárva. A Magyar Honvédség és a magyar védelmi struktúra állandó változásban van. Ez a kijelentés önmagában nem hordoz negatív tartalmat, ám ha a változásokat alapvetően nem a biztonságpolitikai kihívások idézik elő, hanem aktuálpolitikai megfontolások, amelyek gazdasági problémákban, pártpolitikában, korrupcióban gyökereznek, akkor már egyértelmű, hogy súlyos helyzetről van szó. A Magyarország védelméért felelő struktúra az elmúlt 12 évben ilyen és ehhez hasonló tényezők miatt irracionális fejlődési (egyesek szerint visszafejlődési) pályát járt be, szép számú haderőreformnak álcázva. Ahelyett, hogy hosszú távú, nemzeti konszenzuson alapuló tervezési ciklusokat vázoltak volna fel, hirtelen irányváltásokkal rengeteg erőfeszítést, pénzt és képzett emberanyagot fecséreltek el. Noha felelősöket kutatva könnyű a mindenkori kormányzatokra mutogatni, tény, hogy az ő felelősségük az alapvetően rosszul működő, rendkívül elavult, belterjes és önpusztító reflexeket hordozó rendszer érintetlenül hagyásában merül ki. Ha azonban ehhez hozzátesszük, hogy a jelenlegi védelmi elit második-harmadik (tanácsadói) vonalában fényes karriert futnak be és domináns szerepet játszanak a Kádár-rezsim Néphadseregének politikai tisztjei, akkor persze érthetővé válik a jelenség.
Nem véletlen hát, hogy a honvédelem körül bábáskodók irtóznak a letisztult, egyértelmű kijelentésektől, deklarációktól. Tudjuk, hogy mi ma a Honvédség célja? A válasz, sajnos, nem, hacsak valaki nem olyan szemfüles, hogy az alkotmányban rögzített, specifikus elemeket nélkülöző szerepre mutat. Hogyan szervezzük meg a haderőt, hogyan szereljük fel, ha erre az alapvető kérdésre nem tudjuk a választ? Döntések születnek sokmilliárdos védelmi beruházásokról, anélkül hogy tudnánk, vajon jó irányban épül-e az a beton, felhasználható-e egyáltalán az a harckocsi, teherautó vagy repülőgép.
A várakozásokkal ellentétben a nyugati orientáció vállalása, a NATO-integráció sem változtatott ezen a helyzeten, pedig kézenfekvő lett volna a szövetségben meghonosodott gondolkodásmód, eljárások átvétele. Mi több, saját érdekeiből kiindulva a NATO mindent meg is tesz normáinak tudatosítása, minél nagyobb mértékű elterjesztése érdekében. Ha azonban a tárca illetékesei pályázatokat szalasztanak el, Brüsszelből érkező faxokat gyűrnek össze és dobnak szemétkosárba, vagy olvasatlanul selejtezik az egyébként drágán előfizetett nyugati folyóiratokat, akkor elszalasztjuk ezt a lehetőséget is.
A nagy port felkavaró amerikai cikkek – bármennyire is magyar belpolitikai missziót teljesítettek – azért elgondolkodtatók voltak, vagy legalábbis emlékeztethették a védelmi elitet arra, hogy helyzetértékelésük mennyire hibás. Az, hogy a magyar társadalomban a NATO-népszavazás előtti propaganda alapjaiban hibás képet alakított ki a szövetségről, s az emberek többsége az ország védelme kapcsán mostanság úgy nyilatkozik, hogy „a NATO majd megvéd bennünket”, sajnálatos tény. Az viszont, hogy a témában döntéseket hozók is elhiszik ezt, egyenesen szomorú, s potenciálisan tragikus következményeket hordoz magában. Senki sem lehet olyan ostoba, hogy elhiszi: egy hidegháborús víziókban szereplő konfliktusban elboldogulnánk a szövetségesek nélkül, ám nem érti a lényeget az sem, aki úgy véli, hogy 1999 óta nekünk csak hátra kell dőlni a karosszékben. A NATO adok-kapok rendszerű cég. A „kicsi” Magyarország is tud adni, ha akar, és kell is, hogy adjon. Ahhoz, hogy ez gyakorlati értelemben megtörténhessen, meg kell felelni bizonyos szakmai követelményeknek, itt nincs mese. Az aktuálpolitikai megfontolások, a „most kampány van, most lehet” kijelentések nincsenek befolyással arra, hogy ez a NATO-csatlakozó csak abba a szintén NATO-aljzatba illik bele. A realitást nélkülöző politikusi kijelentések rendkívül távolinak – és persze dühítőnek – tűnnek akkor, amikor a légiharcból leszálló pilóta gépéhez XYZ bázison nem tudnak hozzányúlni a szövetséges szerelők, arról nem is beszélve, hogy a nélkül a fránya légi utántöltőcsonk nélkül manapság egyszerűen nem írnak fel repülőgépet a NATO harci feladatszabásaiba.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az előző kormányt és honvédelmi vezetést alaptalanul vagy megalapozottan vádolva a jelenleg hatalomban lévők teljesen átértékelik majd a helyzetet. Hiába a fiatalos, dinamikus fellépés, az előd-miniszterek kompetenciáját megkérdőjelező szakértelem, Juhász Ferenc sem szabad ember. Túl sok dolog köti meg a kezét. Először is pártja, az, ahonnan jött. Az MSZP védelmi politikája akármilyen lehet, bármilyen tehetséges ember is képviselheti, az alapállás hibás; a hon szó hiányzik belőle. Megkötik a miniszter kezét személyes megfontolások is. A védelmi struktúra tehetetlenségét éppen a „humán faktor” (véletlenül sem szabad a balra húzó, rendkívül lassan változó látásmódú, szovjet doktrínán nevelkedett tisztikarról vagy a belőlük lett politikusokról, tanácsadókról beszélni) okozza, amelyhez nem nyúlhat hozzá érthető okokból. Ugyanebből az okból kényes ügy a védelmi felülvizsgálat távlati céljaként bejelentett haderő-specializáció ügye is. Darázsfészekbe nyúl az, aki a szárazföldi fajsúlyú, nehézfegyverzetre alapuló poszt-Néphadsereg fegyvernemi struktúrát kérdőjelezi meg, hogy az ezek csökkentésével, felszámolásával felszabaduló forrásokból mobil, specializált képességeket teremtsen. Az íróasztalát féltő ezredesek (tisztelet a kivételnek) – akikkel Dunát lehetne rekeszteni – nem egy fiatal karriert derékba törtek már.
S persze ne feledjük, hogy egy, az aktuálpolitikától független biztonságpolitikai dilemmával is szembesül az ország. Vegyünk-e részt expedíciós műveletekben, vagy szerepvállalásunkat a régióra korlátozzuk? Ha úgy gondoljuk, hogy a NATO-n keresztül tagjai vagyunk (ha csak az előszobában is) annak a nyugati klubnak, amely jóléte, kultúrája érdekében eddig is, ezentúl is kénytelen a világ szegényebb felében felnövekvő fenyegetések ellen megvédenie vívmányait, akkor elkerülhetetlen, hogy magyar katonák esetleg a Föld túlsó oldalán is a közös érdekek védelmére keljenek. Ha szkeptikusak vagyunk – történelmünk predesztinál erre –, akkor megmaradunk a régiónál, és készülünk arra a pillanatra, amikor egy globális válság közepette a jelenleg érvényes szövetségi struktúra darabjaira hullik. Ha ez – ne adj’ Isten – bekövetkezne, így jelentősen megnőnének túlélési esélyeink.