Köztelevíziós időutazás

Jöttünk, láttunk, győztünk! Nem kizárt, hogy az alábbi, Julius
Caesartól plagizált felkiáltással üdvözlik manapság egymást az MTV felelős vezetői. Első látásra van is okuk az örömre: a megújult, Pálffy Istvánnal és D. Tóth Krisztinával felturbózott esti Híradó a felmérések szerint már az első héten megduplázta nézőközönségét, s a félnyolcas műsorsávban a húszszázalékos közönség-arány fölé került. Az „objektív” hírműsor rajtja tehát parádésra sikeredett. Amennyiben hihetünk a monopolhelyzetben lévő AGB Hungary Kft. adatainak, akkor november első hetében minden ötödik tévénéző – az egyes források szerint havi 2,5 millió forintos gázsit zsebre vágó – Pálffy Istvánt és elbűvölően pösze partnerét választotta ahelyett, hogy a reality show-k szexuálpszichológiai ámokfutásaiban gyönyörködött volna, amelyekkel a kereskedelmi televíziók örvendeztetik meg törzsközönségüket már hónapok óta. Évi és Zsanett popsikölteményei veszedelmes konkurenciát kaptak a cinikus mosolyok egész arzenálját produkáló hírcézár személyében.
Ragáts Imre ügyvezető alelnök és Rudi Zoltán hírigazgató ezzel megtették az első lépést a szakmailag „magas színvonalú” és „kiegyensúlyozott” tömegtájékoztatás irányában. Olyan híradót sikerült teremteniük, ahol nincs egyetlen negatív vagy kritikus hang sem a kormány politikájával kapcsolatban. Csak az állítólagos igazságon és a tényeken van a hangsúly.
A két fönt említett úriember biztosan örvendezik. De van-e oka erre a nézőnek? Gondosan szelektált ellenzéki vélemények megjelennek ugyan két vértől gőzölgő bűnügyi tudósítás és egy adag Lamperth Mónika-sajtótájékoztató között, de ezekre kapásból érkeznek reakcióként a Kovács László-féle európiádák és némi antiszemitázás Juhász Ferenctől (aki mellesleg arról is ismert, hogy ő a világtörténelem első oktatástechnológusa, akiből hadügyminiszter lett). Kommentárok látszólag nincsenek. A közvetlen véleménynyilvánítás helyett rafinált kameraállások, tudatalattit bombázó háttérinformációk és egyéb kifinomult eszközök végtelenül sokféle kombinációban kidolgozott alkalmazása jelenik meg. Ezek a néhai szovjet sci-fik világát idéző dizájnnal és az idegborzoló zenei effektusokkal körítve kísértetiesen olyan hatást keltenek, mintha H. G. Wells időmasinájának segítségével visszatértünk volna 1997-be, a hazai kommerciális televíziózás ősrobbanásának korába, amikor először jelent meg a képernyőkön Pálffy István, a higgadt és hozzáértő híradós műsorvezető szerepét alakítva.
Akkor a tv2 nevű, nemzetiszín csigával szimbolizált csatorna volt az, amelyik profitéhségét és a nézettségi mutatókba vetett bigott hitét a közismerten puritán hajlamú, takarékos államot kedvelő Pálffy bevetésével próbálta kielégíteni. Illetve nem csupán vele, hanem egy melléje rendelt, csinos és igényes partnernővel is (az első Pálffy-girl Stahl Judit volt, aki éveken át hatalmas küzdelmet vívott Dávid Ibolya MDF-elnökkel azon témában, hogy kinek szerepel több bulvárlap címlapján a frizura-, illetve kalapkollekciója).
Ekkor alakult ki a páros műsorvezetés trendteremtő szokása, amelynek a Krecz Tibor hírigazgatósága idején hellyel-közzel még európai színvonalú tárgyilagosság felmutatására képes RTL Klub is behódolt. A tv2-ben, ebben a Pintér Dezső-féle laboratóriumban kísérletezték ki azokat a hírkezelési módszereket, amelyek a naponta közelező vonatkatasztrófák és fejszés gyilkosságok után lehetővé tették a tévénézőknek – egyben potenciális választópolgároknak –, hogy megismerjék az MSZP programjának összes előnyös oldalát.
Valamit azonban elszúrhattak 1998-ban a Róna utcában, mert a Horn-kormány a kifinomult kereskedelmi tévés propaganda és a ma már megmosolyogtató, Szombathy Pál-féle közszolgálati A Hét erőfeszítései ellenére megbukott. Azért vesztett, mert nem volt még az RTL Klubon Heti Hetes, illetve Sváby András meg a Nap-kelte médiaproletárjai is visszafogták magukat. Akkoriban Simon András sem kergethette még ki Rogán Antalt a tv2 esti politikai magazinjának stúdiójából a vélemények ütköztetésének elvét sajátos módon alkalmazva, mert csak az adósságokban úszkáló Magyar Televízió tucatriportere volt. Sok-sok tapasztalat és Kovács László-i iránymutatás kellett ahhoz, hogy rájöjjön a polgári erőktől irtózó médiaarisztokrácia: ha szeretnék újra kedvenc baloldali politikusaikat a miniszteri bársonyszékekben látni, akkor keménynek és kritikusnak kell lenni. Fanyalogni kell hétfő hajnaltól vasárnap estig: harcias tényfeltárásokkal és Lakat T. Károly-monológokkal bebizonyítani, hogy ami 1998 és 2002 között az országban zajlik, az tulajdonképpen egy fasiszta diktatúra kiépítése, amelynek a Strasbourgig menekülő zámolyi romáktól kezdve a gránátfüstben fuldokló Élet és Irodalom szerkesztőségéig mindenki áldozatul eshet. Ha csak jelképes értelemben is, de lőni kell mindenre, ami mozog a jobboldalon (kivéve persze azokat, akik elhatárolódnak Orbán Viktor személyétől). És persze fiatalokra van szükség: Simon Andrást, a kezdetben még rokonszenves és problémaérzékeny riportert vagy az orbáni médiakorszak idején híradós főszerkesztői székét egyszer már elvesztő Rudi Zoltánt igazi kommandóssá kell kiképezni a tv2 harci akadémiáján, felkészítve őket arra is, hogy visszatérjenek a közszolgálatba, a rosszul fizetett díszletmunkások meg világosítók közé – magától értetődően nem az ő gázsijukkal.
Mert egyszer minden eljön: a remélt kormányváltás, ha nyögvenyelősen is, de bekövetkezett. Az Orbán-kormány hanyagságát sokszorosan elszenvedő közszolgálati televízió szánalmasan kiszolgáltatott helyzetbe került a régi-új hatalommal szemben. A győzelem mámora azonban nem fedhette el: a tv2 a nézettségi mutatókért folytatott harcban soha nem látott mélységekbe süllyedt (hiába emelkedett Pálffy István a „színésznagyságok” sorába azzal, hogy statisztaszerepet vállalt a Rendőrsztori című krimisorozatnak álcázott rettenetben). A Pálffy– Simon–Rudi-korszak véget ért. Az RTL Klub gőzhengerének hatása a csigából kagylót, a Dáridóból Big Brothert csinált, a nagy triásznak pedig mennie kellett.
Egyetlen út maradt a túlzsúfolt médiapiacon, mégpedig a gondosan kifosztott Magyar Televízió, a rendszerváltás utáni évtized botrányköve, amelynek az áprilisi választási kampányban játszott szerepe azt bizonyította, hogy a pénzügyi nyomora ellenére még mindig képes befolyásolni a politikai erőviszonyokat. A Ragáts Imre nevével fémjelzett új vezetés minden korábbinál arcátlanabb eszközökkel állította át a köztévé vágányát a baloldali térfél irányába. A tv2 szabaddá vált információzsoldosai mellett visszahozta a Nap-kelte nézői panaszok áradatát kiváltó stábját, amelynek igénytelen és primitív megjelenése, valamint nyíltan elfogult és részrehajló módszerei még a baloldali publicisták egy részének rosszallását is kiváltották.
A minősíthetetlenül ronda új logó, a Hegylakóval elindított esti filmkínálat, a száműzetésre ítélt egyházi műsorok helyébe lépő Élesben burkolatlanul kormánypárti álláspontot megfogalmazó talk-show-ja, valamint az Este című alibi-háttérműsor Fidesz-nekrológjai még csak a nyitányt jelentik. Félő, hogy a feltűnően jószívű országgyűlési többség által megítélt négy és fél milliárd forint arra fog elmenni, hogy valamilyen formában feltámasszák a Szomszédok című kampányfilm valamilyen klónozott utódát, és talán Juszt László is javában készülődik már, hogy megjelenjen a jól ismert sminkelőszobában. Mert a köz „szolgálata” őt kívánja – mindhalálig.