Az újkori világ legelső akadémiája a római Accademia Nazionale dei Lincei (ennek mintájára született a francia és sok más), első tagjai között volt egy pisai–firenzei zenész fia, a kísérleti tudományok atyja, a nyelvművelő Galileo Galilei. Az intézménynek kezdettől fogva kettős profilja volt: humán (mint akkor az ilyen társaságoknak általában) és reál (ez újdonságnak számított). Presztízse óriási az egész világon. A tagság elnyerése a végzett tudományos tevékenység legmagasabb szintű elismerése, az ide tartozás tényéért azonban nem jár semmiféle anyagi ellenszolgáltatás.
Miért van ez nálunk másként?
A mi Akadémiánk nemzetközi mintáktól való eltérő működése 1945-ben vette kezdetét, nem kis mértékben a Galileit a modern kutatás elindítójának tekintő Szent-Györgyi Albert tudományszervező működése következtében, aki az év júniusában egy delegáció tagjaként Moszkvába utazott, s hazatérve így nyilatkozott: a szovjet példát kell a Duna-medencében megvalósítani, az akadémikusok, a legkitűnőbb tudósok miniszteri rangban vannak. A Magyar–Szovjet Művelődési Társaság díszelnöke, az Irodalom és Tudomány folyóirat társszerkesztője (Zilahy Lajossal) a korábban három osztállyal működő MTA-t négyosztályossá (matematika–fizika és biológia, orvostudomány) tette.
1945 decemberében vita bontakozott ki a Nobel-díjas tudós és szegedi professzortársa, Bibó István között.
Mindkét vitairat gépelt kézirat formájában a szegedi Klebelsberg-könyvtárban található. Az olvasást autográf beszúrások és javítások nehezítik. A vitaindító Szent-Györgyi tervezete volt. A kísérleti természettudomány műveléséhez (a szerző általában ezt érti a „tudomány” alatt) rengeteg pénzre van szükség, s egész, teljes munkaidejű embert igényel. Az egyetemen ez lehetetlen. Ő idejének-erejének 25 százalékát fordítja arra, hogy „egy-két órát ordítok a katedráról”, 30 százalékát pedig ülésekre és adminisztrációra.
A tudós, állította, összeroppan ezen kötelezettségek súlya alatt. „Az egyetem a közélet tömegtalpaldája” lett, a „kutatók temetője”. A hallgatók sem tudományra, hanem piacképes (eladható) tudásra vágynak, mert erre van szükségük a társadalomban való boldogulásukhoz. Míg az egyetem helye a tanítás, az akadémiáé a kutatás. Az orvos-biológus szeme előtt a szovjet példa lebegett: egy központi hatalom, egy párt, amelynek a pendant-ja a tudomány területén az egy akadémia. Ez szükségszerűen együtt járt azzal, hogy a tudományos kutatásra szánt állami ráfordításokból, kiváltságokból (nagybeszerzések, nemzetközi kapcsolatok, publikációk) ki kell zárni vagy háttérbe kell szorítani az egyetemi vetélytársakat.
