Nem így Bibó István: „Szentgyörgyi (sic!) professzor úrnak erre a válságra egyszerű megoldási javaslata van: az egyetem számoljon le a tudományos nagyigényűséggel, vallja meg őszintén, hogy nem tudományt, hanem mesterséget tanít.” Bibó szerint ez utóbbira, az egyetemi kar mellett létre kell hozni a szakképzést nyújtó főiskolait. A jogászprofesszor más szerepet szánt az akadémiának: feladata az értékek megjelölése és hatékony képviselete. Az egyház korábbi szerepének megszűnése után Európában nincs olyan szervezet, amely e fontos célt szolgálná. A fórumként működő akadémia szellemi tekintélyével képviselhetne pluralista, több központú értékrendszereket. Teamszerűen összefoghatná a különböző (szellemi) törekvéseket.

A tudományos munkájukat nemzetközi mérce szerint megítélik. A rankingekben (Sanghaj, QS, Times stb.) elfoglalt évenként megállapított hely javításáért vagy megtartásáért kegyetlen harc folyik a világ nagy egyetemei között. A szcientometria fő szempontja a tudományos tevékenység minősége, a publikációk megjelenési helye (Q1–4), a citációk száma és a különféle indexek (Hirsch stb.). Az MTA-ból kivált humán intézetek e tekintetben nagyon kényelmes helyzetben vannak, nem kell aggódniuk a rangsorban elfoglalt helyük miatt. 

Mi történik most? Az MTA elvesztette legfontosabb, hatalmas létszámmal működő intézethálózatát. Ez a strukturális változtatás tökéletesen megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. A finanszírozó (állam) és a finanszírozott (tudományos intézetek, kutatók) közé nem szokott beékelődni egy újabb, legfeljebb csak kis részben kompetens tudós társaság. Aki kutatóként részt akar venni a projektekben, és van kellő tudása, az továbbra is megteheti az MTA-tól függetlenné vált intézetekben. Az élő és élettelen reáliák mellett eddig a négy bölcsészet- és társadalomtudományi kutatóközpont is (bölcsészettudományi, nyelvtudományi, társadalomtudományi, közgazdasági) helyet kapott a Magyar Kutatási Hálózatban.

Ha Szent-Györgyinek abban igaza is van, hogy bizonyos laboratóriumi és más kísérletek 24 órás szolgálatot, egész embert (de nem örökös akadémikusi, hanem aktív kutatói minőségben!) igényelnek, ez a szempont nem terjeszthető ki a humaniórákra. Egy történész, egy irodalomtörténész, egy filozófus stb. számára miért jelentene terhet a tanítás? Docendo discimus (tanítva tanulunk), tartja a mondás. Külföldön az intézetszerű kutatói csoportok valamilyen konkrét célkitűzéssel jöhetnek létre, mint például az internet előtt a nagy enciklopédiák megalkotására verbuvált szakembergárda tagjai, az ő megbízásuk a feladat elvégzésével megszűnik. Ilyenekre nálunk is szükség lenne.

A négy említett kutatóközpont körülbelül 1200 dolgozójának beolvasztása az ­ELTE-be viszont nem egyszerű kérdés, hiszen az egyetemek között nagy arányeltolódást eredményez. Hol maradnak a többi bölcsész- és társadalomtudományi karok? Egyik helyen valamely kurzus oktatására több tucat jól képzett tanár áll rendelkezésre, másutt pedig senki. S mi lesz azokkal, akik eddig két fizetést kaptak?

A szerző professor emeritus (SZTE)