Déli harangszó és megdicsőülés

Alighanem a legfelemelőbb, egyúttal legmakacsabb legenda, illetve tévhit az 1456-os nándorfehérvári diadallal kapcsolatban az, hogy a déli harangozást az akkori pápa az oszmán-török hadsereg fölött aratott nagy keresztény győzelem emlékére/hálájára rendelte el. Minden év július 22-én, amikor megemlékezünk az egyik legnagyobb, valóban világraszóló magyar haditettről, még ma is el-elhangzik ez a joggal büszke, de sajnos kétszeresen is téves állítás.

Ideje megbarátkozunk a történelmi valósággal, mely szerint

III. Kallixtusz pápa valóban elrendelte a harangozást – de nem a nándorfehérvári csata után, hanem előtte! 1456. június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepnapján adta ki híres imabulláját, a török invázió elleni keresztes hadjáratra való európai mozgósítás és lelkesítés jegyében.

Másfelől nem délben, hanem délután három és hat óra között – a délutáni és az esti imádság közti idősávra – rendelte el a harangok mindennap háromszori megkondítását a keresztény világ templomaiban.

A legenda mégsem légből kapott, ezért is olyan hihető. Mivel a pápai bulla híre – az akkori hírközlési viszonyok következtében – csak július 22-e után érkezett meg Magyarországra, a győzelmet ünneplő itthoni harangozás összekapcsolódott a III. Kallixtusz által elrendelt európai gyakorlattal – annál is inkább, mivel a következő pápák sem vonták vissza az 1456. évi török veszély elhárítására elrendelt harangozást és imádkozást. Aztán évtizedekkel később,

az 1500-as szentévben egy másik Borgia-pápa, VI. Sándor – az újra erősödő török fenyegetés hatására – szintén bullában fordult a keresztény világhoz, és ismételten elrendelte a mindennapi harangozást, aminek az időpontját azonban áthelyezte déli 12 órára.

Attól kezdve – immár több mint félezer éve – ez a szokás terjedt el Európa-szerte, majd az egész keresztény/keresztyén világban. Ezért a miért, kikért szól délben a harang? kérdésre végső soron nem helytelen a válasz, hogy a Hunyadi, Szilágyi, Kapisztrán vezette nándorfehérvári magyar és szerb hősökért (is).

Ugyanakkor – amiről manapság kevesebb szó esik – vitathatatlanul

a nándorfehérvári diadal „eredménye” az egyik legszentebb keresztény ünnep, az Úr Jézus Krisztus színeváltozása, más néven megdicsőülése (transfiguratio Domini). A pápai udvarba ugyanis 1456. augusztus 6-án érkezett meg a július 22-i győzelem híre, és ennek hálaemlékezetéül helyezte át augusztus 6-ára III. Kallixtusz ezt a régi, kiemelkedő katolikus ünnepet.

Ami arra a csodás történetre emlékeztet, amikor – a szinoptikus evangéliumok leírása szerint – Jézus egy magas hegyre (a hagyomány szerint a galileai Tábor-hegyre) felvitte három legközelebbi tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, s a szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, a ruhája pedig hófehéren ragyogott. Megjelent előttük Mózes és Illés próféta, akik Jézussal beszélgettek, aztán fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” A tanítványok arcra borultak, nagy félelem fogta el őket, de Jézus odament, megérintette őket és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek…” A Tábor-hegyi történetet Juhász Gyula is versbe foglalta:

Ez volt hegye az elragadtatásnak. / Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap, / Ünnepe az életnek, a csodának.

Az augusztus 6-i ünnepben így kapcsolódik össze Krisztus megdicsőülése és a nándorfehérvári hősök, köztük különösen

Hunyadi János dicsősége. Azé a nagy magyar politikusé-hadvezéré, akit (mások mellett) a következő pápa, II. Piusz is az Athleta Christi (Krisztus bajnoka) kitüntető címmel ruházott fel.

Van azonban a nándorfehérvári legendáriumnak egy olyan eleme is, amelyről már bebizonyosodott, hogy utólagos kitaláció: az önfeláldozó magyar vitéz, Dugovics Titusz, aki a vártoronyból az oda felmászó zászlós törökkel együtt a mélybe vetette magát. A névtelen hős legendája eredetileg az itáliai humanista történetíró, Bonfini nyomán került a köztudatba, majd a romantika korában a vitéz alakja szépirodalmi figura lett, de csak 1824-ben kapott nevet, amikor a Tudományos Gyűjteményben Döbrentei Gábor író közzétette, hogy a Nemesdömölkön élő Dugovics Imre átadott neki három dokumentumot, amelyek szerinte azt igazolták, hogy ő annak a Dugovics Titusznak a leszármazottja, aki az 1456. évi nándorfehérvári ostrom közben magával rántotta a zászlós törököt. Nemrég azonban levéltárosok és történészek kiderítették, hogy a Mátyás királynak tulajdonított adománylevél, amelyben Bertalanra, Dugovics Titusz fiára birtokot ruházott, minden bizonnyal hamis, továbbá az 1588-ban kiállított oklevél és Bercsényi Miklós 1705-ös, Dugovics György számára kiállított menlevele is kétes hitelességű.

Valószínű, hogy ha egyáltalán létezett egy ismeretlen vitéz, aki Nándorfehérvár ostrománál véghez vitte legendás hőstettét, őt csak az 1820-as években nevezték el Dugovics Titusznak egy addig vitatott nemességű család túlbuzgó és gyanús önigazoló manőverei révén.

De ha egy legendával kevesebbek lettünk is, az augusztus 6-i ünnepnap – július 22-e mellett – örökké emlékeztet minket a nándorfehérvári hősökre. Általuk is vagyunk mindmáig keresztény/keresztyén magyarok.