Ugyanakkor – amiről manapság kevesebb szó esik – vitathatatlanul
a nándorfehérvári diadal „eredménye” az egyik legszentebb keresztény ünnep, az Úr Jézus Krisztus színeváltozása, más néven megdicsőülése (transfiguratio Domini). A pápai udvarba ugyanis 1456. augusztus 6-án érkezett meg a július 22-i győzelem híre, és ennek hálaemlékezetéül helyezte át augusztus 6-ára III. Kallixtusz ezt a régi, kiemelkedő katolikus ünnepet.
Ami arra a csodás történetre emlékeztet, amikor – a szinoptikus evangéliumok leírása szerint – Jézus egy magas hegyre (a hagyomány szerint a galileai Tábor-hegyre) felvitte három legközelebbi tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, s a szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, a ruhája pedig hófehéren ragyogott. Megjelent előttük Mózes és Illés próféta, akik Jézussal beszélgettek, aztán fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” A tanítványok arcra borultak, nagy félelem fogta el őket, de Jézus odament, megérintette őket és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek…” A Tábor-hegyi történetet Juhász Gyula is versbe foglalta:
Ez volt hegye az elragadtatásnak. / Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap, / Ünnepe az életnek, a csodának.
Az augusztus 6-i ünnepben így kapcsolódik össze Krisztus megdicsőülése és a nándorfehérvári hősök, köztük különösen
Hunyadi János dicsősége. Azé a nagy magyar politikusé-hadvezéré, akit (mások mellett) a következő pápa, II. Piusz is az Athleta Christi (Krisztus bajnoka) kitüntető címmel ruházott fel.
Van azonban a nándorfehérvári legendáriumnak egy olyan eleme is, amelyről már bebizonyosodott, hogy utólagos kitaláció: az önfeláldozó magyar vitéz, Dugovics Titusz, aki a vártoronyból az oda felmászó zászlós törökkel együtt a mélybe vetette magát. A névtelen hős legendája eredetileg az itáliai humanista történetíró, Bonfini nyomán került a köztudatba, majd a romantika korában a vitéz alakja szépirodalmi figura lett, de csak 1824-ben kapott nevet, amikor a Tudományos Gyűjteményben Döbrentei Gábor író közzétette, hogy a Nemesdömölkön élő Dugovics Imre átadott neki három dokumentumot, amelyek szerinte azt igazolták, hogy ő annak a Dugovics Titusznak a leszármazottja, aki az 1456. évi nándorfehérvári ostrom közben magával rántotta a zászlós törököt. Nemrég azonban levéltárosok és történészek kiderítették, hogy a Mátyás királynak tulajdonított adománylevél, amelyben Bertalanra, Dugovics Titusz fiára birtokot ruházott, minden bizonnyal hamis, továbbá az 1588-ban kiállított oklevél és Bercsényi Miklós 1705-ös, Dugovics György számára kiállított menlevele is kétes hitelességű.
Valószínű, hogy ha egyáltalán létezett egy ismeretlen vitéz, aki Nándorfehérvár ostrománál véghez vitte legendás hőstettét, őt csak az 1820-as években nevezték el Dugovics Titusznak egy addig vitatott nemességű család túlbuzgó és gyanús önigazoló manőverei révén.
De ha egy legendával kevesebbek lettünk is, az augusztus 6-i ünnepnap – július 22-e mellett – örökké emlékeztet minket a nándorfehérvári hősökre. Általuk is vagyunk mindmáig keresztény/keresztyén magyarok.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!