Kovács Béla kiiktatása a vezető politikai erő, az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választáson abszolút többséget szerzett kisgazdapárt lefejezésének és szétzúzásának nyitánya lett. Az amúgy is erősen korlátozott magyar demokrácia felszámolása néhány hónap múlva a párt másik két vezetője, Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla nemzetgyűlési elnök nyugati emigrációba kényszerítésével folytatódott. A puccsal eltávolított magyar kormányfő 1947. június 9-én, Genfben lediktált levelében így tájékoztatta az eseményekről Lord Vansittart brit politikust: „A szovjet célja az, hogy szétzúzza a polgári demokráciát és Magyarországot teljesen a szovjet igába hajtsa. A német nácik is ugyanúgy dolgoztak, és az ötödik hadoszlopra támaszkodtak.” Jó barátja, az amerikai emigrációban is hű harcostársa, Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára – aki fél évvel később kényszerült hazája elhagyására – február 25-ét követően kilépett a kommunistákkal szövetséges pártjából, és megírta Veres Péter pártelnöknek, hogy Kovács Béla letartóztatását a magyar szuverenitás olyan súlyos megsértésének tekinti, mint a németek 1944. március 19-i bevonulását.

Miért Kovács Béla volt a szovjet megszállók és hazai bábjaik egyik legfőbb célpontja? Leginkább azért, mert ő volt a kisgazdák legbátrabb és legkövetkezetesebb vezetője, a párt operatív irányítója. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások előtt – saját barátaival és harcostársaival, köztük Nagy Ferenc pártelnökkel is konfrontálódva – oroszlánrésze volt abban, hogy a kisgazdapárt vezetése a szovjet követelés-fenyegetés ellenére sem fogadta el a kommunistákkal állítandó közös listát, hanem egyedül indult, és megkapta a szavazatok 57 százalékát, az abszolút parlamenti többséget! Egy év múlva, a kommunista párt 1946. szeptember végi kongresszusa előtt az általa szerkesztett Kis Újságban pedig megüzente: „Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Baloldali Blokk, vagy közelebbről megjelölve, a Kommunista Párt hitbizománya legyen”, és emlékeztette a kommunistákat, hogy hárommillió választópolgár áll a főtitkárként általa irányított kisgazdapárt mögött.

Az MKP III. kongresszusán Rákosi Mátyás harcba szólította a magyar népet „a reakció sötét tervei”, „a nemzeti egység árulói”, „a nép ellenségei” ellen, és hadat üzent a legnagyobb demokratikus pártnak, a 17 százalékos támogatottságú kommunistákat állítva be a magyar demokrácia fő védelmezőiként. A párt második számú vezetője, Gerő Ernő úgy fogalmazott: „Nálunk most birkózás kezdődik a reakció és a demokrácia ereje között […] és ketté kell vágni a gordiuszi csomót.” 1946 őszén holtpontra jutott a két nagy politikai erő birkózása, ezért november végén Rákosi az MKP parlamenti frakciója előtt kijelentette a kisgazda vezetőkről: „megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…” A kisgazdapárt kipucolására és szétzúzására irányuló kommunista taktikában döntő fordulatot hozott, hogy 1946 decemberében az államvédelmi szervek a Magyar Közösség nevű titkos – se nem demokráciaellenes, se nem veszélyes – baráti társaság „köztársaság-ellenes összeesküvése” nyomaira bukkantak. 

A Szabad Nép 1947. január 5-én adott hírt az állítólag a Horthy-rendszer visszaállítását célzó és fegyveres felkelés kirobbantására készülő „összeesküvés” leleplezéséről és a „főbűnösök” letartóztatásáról, akik között volt egy kisgazda politikus is. A szovjet állambiztonsági szervek és a kommunista pártvezetés közvetlen irányítása alatt álló Államvédelmi Osztály (ÁVO) és a HM Katonapolitikai Osztály által elindított letartóztatási hullám és a kegyetlen kínvallatási módszerekkel folytatott nyomozás arra irányult, hogy a gyanúsítottakból az előre megtervezett koncepciónak megfelelő vallomásokat csikarjanak ki, amelyek alkalmasak annak bizonyítására, hogy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló „összeesküvés” történt és erről a kisgazdapárt vezetősége is tudott, amiért politikai, sőt büntetőjogi felelősség terheli. Amikor a kisgazdapárti és szabadságpárti többségű Nemzetgyűlés január 21-én jóváhagyta hét kisgazda képviselő mentelmi jogának felfüggesztését, s ennek következtében a politikai rendőrség azonnal letartóztatta őket, elindult a lavina – és többé nem lehetett megállítani.

Közben február 10-én Párizsban aláírták a magyar békeszerződést, ami elvileg – gyakorlatilag persze nem! – azt jelentette, hogy belátható időn belül ki kell vonni a megszálló csapatokat Magyarországról. Miután a Nemzetgyűlés – minden kommunista nyomás és szovjet fenyegetés ellenére – megtagadta Kovács Béla képviselői mentelmi jogának a felfüggesztését, és február 25-én maga Péter Gábor rendőrtábornok, az ÁVO vezetője sem merte erőszakkal bent tartani az Andrássy út 60.-ban önként megjelent és a letartóztatott „összeesküvőkkel” eredménytelenül szembesített Kovács Bélát, a magyarországi szovjet helytartóság Sztálin utasítására döntött: nem vár tovább, és már a törvényesség látszatával sem törődve maga vágja ketté a „gordiuszi csomót”. Ez történt meg 1947. február 25-én este a belvárosi Váci utca 54.-ben. A ház kapujánál elhelyezett emléktábla is arra figyelmeztet: emlékezzünk a tragikus múltra, nehogy megismétlődjön.