A gordiuszi csomó

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után pár hónappal Márai Sándor New Yorkban ezt írta naplójába: „A kommunistáknak meg lehet bocsátani… A kommunizmusnak nem.” Egy évvel korábban azonban a Zsoltárokat olvasva így töprengett: „Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani«. Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba. (…) az Isten reánk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is.”

Fotó: Bús Csaba

Hetven évvel ’56 és harminchat évvel a rendszerváltoztatás után rezignáltan rögzíthetjük, hogy elmaradt a történelmi igazságtétel; nem történt meg a kommunizmus/szocializmus (ellentétben a nemzetiszocializmussal és fasizmussal) bűnöseinek elszámoltatása, bűneinek feltárása is csak itt-ott, úgy-ahogy. Pedig a kommunistáknak és eszmei örököseiknek ma sem lehet megbocsátani; azért sem, mert soha nem kértek bocsánatot, soha nem ismerték és vallották be bűneiket. A mai „haladó” szélsőbaloldaliak is – éppúgy, mint „különös vágású” elődeik – felsőbbrendű embereknek, az egyedüli demokratáknak, az igazság kizárólagos birtokosainak tartják magukat.

Ez ellen az arrogáns gőg és pimaszság ellen lényegében egy tisztességes és hatékony védekezési lehetőség van: az igazságtevés. Ennek legfontosabb előfeltétele az emlékezés és emlékeztetés. George Santayana spanyol-amerikai filozófus írta: „akik képtelenek emlékezni a múltra, arra vannak ítélve, hogy megismételjék azt”. Magyarországon azért emlékezünk és emlékeztetünk 2001 óta minden év február 25-én a kommunizmus bűneire és áldozataira, mert azt akarjuk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg. Sokaknak azonban – és nem csupán a fiatalabb, „múltfogyatékos” honfitársainknak – halvány fogalma sincs arról, hogy miért éppen február 25-én van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Hisz sajnos van bőven más nap is, amely nagyon is alkalmas a szovjet megszállók és hazai bolsevista bábjaik magyarországi rémtetteinek felidézésére. Az emléknapról szóló, 2000. tavaszi országgyűlési határozati javaslat vitájában javaslatként elhangzott április 2-a is, mert 1945-ben ezen a napon – húsvéthétfőn – halt mártírhalált a részeg szovjet katonák által lelőtt (és 1997-ben boldoggá avatott) báró Apor Vilmos győri püspök, aki testével védte a rezidenciájára menekült magyar lányok, asszonyok tisztaságát. Ugyanilyen indokoltan lehetne az emléknap akár április 4-én vagy november 4-én is, de végül a szintén a megszállók gaztetteire emlékeztető február 25-e mellett döntött a magyar Országgyűlés. Ugyanis a szovjet katonai hatóságok 1947-ben ezen a napon hurcolták el lakásából Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, s ezzel a nyílt törvénysértő beavatkozással kezdődött meg a bolsevik diktatúra létrehozásának, Magyarország szovjet gyarmatosításának végső szakasza.

Kovács Béla kiiktatása a vezető politikai erő, az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választáson abszolút többséget szerzett kisgazdapárt lefejezésének és szétzúzásának nyitánya lett. Az amúgy is erősen korlátozott magyar demokrácia felszámolása néhány hónap múlva a párt másik két vezetője, Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla nemzetgyűlési elnök nyugati emigrációba kényszerítésével folytatódott. A puccsal eltávolított magyar kormányfő 1947. június 9-én, Genfben lediktált levelében így tájékoztatta az eseményekről Lord Vansittart brit politikust: „A szovjet célja az, hogy szétzúzza a polgári demokráciát és Magyarországot teljesen a szovjet igába hajtsa. A német nácik is ugyanúgy dolgoztak, és az ötödik hadoszlopra támaszkodtak.” Jó barátja, az amerikai emigrációban is hű harcostársa, Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára – aki fél évvel később kényszerült hazája elhagyására – február 25-ét követően kilépett a kommunistákkal szövetséges pártjából, és megírta Veres Péter pártelnöknek, hogy Kovács Béla letartóztatását a magyar szuverenitás olyan súlyos megsértésének tekinti, mint a németek 1944. március 19-i bevonulását.

Miért Kovács Béla volt a szovjet megszállók és hazai bábjaik egyik legfőbb célpontja? Leginkább azért, mert ő volt a kisgazdák legbátrabb és legkövetkezetesebb vezetője, a párt operatív irányítója. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások előtt – saját barátaival és harcostársaival, köztük Nagy Ferenc pártelnökkel is konfrontálódva – oroszlánrésze volt abban, hogy a kisgazdapárt vezetése a szovjet követelés-fenyegetés ellenére sem fogadta el a kommunistákkal állítandó közös listát, hanem egyedül indult, és megkapta a szavazatok 57 százalékát, az abszolút parlamenti többséget! Egy év múlva, a kommunista párt 1946. szeptember végi kongresszusa előtt az általa szerkesztett Kis Újságban pedig megüzente: „Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Baloldali Blokk, vagy közelebbről megjelölve, a Kommunista Párt hitbizománya legyen”, és emlékeztette a kommunistákat, hogy hárommillió választópolgár áll a főtitkárként általa irányított kisgazdapárt mögött.

„1946. március 12-én, amikor a hóhértörvényt elfogadták, és amikor bennünket kizártak a kisgazdapártból, a demokratikus Magyarország meghalt és megszületett a totalitárius Magyarország, bolsevik vezetés alatt. A dráma Kovács Béla letartóztatásával kezdődött, aki akkor még a kisgazdapárt főtitkára volt és nem is sejtette, mi a jelentősége ennek a törvénynek. E törvény segítségével kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt menekülésre […] Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke szintén menekülni kényszerült […] maga Pfeiffer Zoltán (ennek a törvénynek szenvedélyes védője) is menekülni kényszerült. E személyi tragédiák azonban elhalványultak az »összeesküvési perek« terrorhulláma mellett, amelyek az államvédelmi törvényből indultak ki, és amelyek segítségével Rákosinak sikerült likvidálnia az alkotmányos többséggel rendelkező kormányt és helyére ültetni Dinnyés Quisling-kormányát.”

(Sulyok Dezső: Két éjszaka nappal nélkül. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2004)

Az MKP III. kongresszusán Rákosi Mátyás harcba szólította a magyar népet „a reakció sötét tervei”, „a nemzeti egység árulói”, „a nép ellenségei” ellen, és hadat üzent a legnagyobb demokratikus pártnak, a 17 százalékos támogatottságú kommunistákat állítva be a magyar demokrácia fő védelmezőiként. A párt második számú vezetője, Gerő Ernő úgy fogalmazott: „Nálunk most birkózás kezdődik a reakció és a demokrácia ereje között […] és ketté kell vágni a gordiuszi csomót.” 1946 őszén holtpontra jutott a két nagy politikai erő birkózása, ezért november végén Rákosi az MKP parlamenti frakciója előtt kijelentette a kisgazda vezetőkről: „megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…” A kisgazdapárt kipucolására és szétzúzására irányuló kommunista taktikában döntő fordulatot hozott, hogy 1946 decemberében az államvédelmi szervek a Magyar Közösség nevű titkos – se nem demokráciaellenes, se nem veszélyes – baráti társaság „köztársaság-ellenes összeesküvése” nyomaira bukkantak. 

A Szabad Nép 1947. január 5-én adott hírt az állítólag a Horthy-rendszer visszaállítását célzó és fegyveres felkelés kirobbantására készülő „összeesküvés” leleplezéséről és a „főbűnösök” letartóztatásáról, akik között volt egy kisgazda politikus is. A szovjet állambiztonsági szervek és a kommunista pártvezetés közvetlen irányítása alatt álló Államvédelmi Osztály (ÁVO) és a HM Katonapolitikai Osztály által elindított letartóztatási hullám és a kegyetlen kínvallatási módszerekkel folytatott nyomozás arra irányult, hogy a gyanúsítottakból az előre megtervezett koncepciónak megfelelő vallomásokat csikarjanak ki, amelyek alkalmasak annak bizonyítására, hogy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló „összeesküvés” történt és erről a kisgazdapárt vezetősége is tudott, amiért politikai, sőt büntetőjogi felelősség terheli. Amikor a kisgazdapárti és szabadságpárti többségű Nemzetgyűlés január 21-én jóváhagyta hét kisgazda képviselő mentelmi jogának felfüggesztését, s ennek következtében a politikai rendőrség azonnal letartóztatta őket, elindult a lavina – és többé nem lehetett megállítani.

Közben február 10-én Párizsban aláírták a magyar békeszerződést, ami elvileg – gyakorlatilag persze nem! – azt jelentette, hogy belátható időn belül ki kell vonni a megszálló csapatokat Magyarországról. Miután a Nemzetgyűlés – minden kommunista nyomás és szovjet fenyegetés ellenére – megtagadta Kovács Béla képviselői mentelmi jogának a felfüggesztését, és február 25-én maga Péter Gábor rendőrtábornok, az ÁVO vezetője sem merte erőszakkal bent tartani az Andrássy út 60.-ban önként megjelent és a letartóztatott „összeesküvőkkel” eredménytelenül szembesített Kovács Bélát, a magyarországi szovjet helytartóság Sztálin utasítására döntött: nem vár tovább, és már a törvényesség látszatával sem törődve maga vágja ketté a „gordiuszi csomót”. Ez történt meg 1947. február 25-én este a belvárosi Váci utca 54.-ben. A ház kapujánál elhelyezett emléktábla is arra figyelmeztet: emlékezzünk a tragikus múltra, nehogy megismétlődjön.

„Legbátrabban a kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla viselkedett: elszánt harcot hirdetett a kommunisták ellen, megfenyegette őket, hogy a magyar nép megismétli 1919-et, ugyanúgy fog elbánni velük, mint Horthyék Kun Béláékkal. Rákosi a fenyegetést komolyan vette, belekeverték az összeesküvésbe. […] Kovács Bélát a nemzetgyűlés nem adta ki, mentelmi jogát nem függesztették fel; az volt a magyar parlament egyik legszebb órája, így a Vörös Hadseregre hárult a dicstelen feladat, hogy eltávolítsa a közéletből. Február 25-én este hiába vártam rá, hogy elinduljunk sétálni, helyette a sarkon orosz katonákba botlottam. […] Kovács Bélát első emeleti lakásából kiráncigálták, a lépcsőkön lelökdösték és a várakozó teherautóba tuszkolták: pontosan úgy, ahogy a németek csinálták… A Gestapo működése jutott eszembe, megelevenedtek a régi képek, s mintha újból visszatért volna az illegalitás.”

(Kovács Imre: Magyarország megszállása. Katalizátor Iroda, Budapest, 1990)