Kárpátalja közel van

Csapi mozaiklapunk egy teljesen más világba érkezett ugyanide, egy teljesen más világ idején: akkor, amikor Csap is és Nagyvárad is újból visszatért a magyar haza kebelébe.

A képes levelezőlapok, a régiek is, a nemzeti összetartozás egy-egy apró, de annál szorosabb szeletének számítanak. Mert ha megvizsgáljuk, hogy honnan hová küldték őket a rokonok, az ismerősök, akkor kiviláglik: a kapcsolódási pontok sokszor igen szerteágazóak Kárpát-medencei szinten.

Nemrég hozzám került pár családi vonatkozású képes levelezőlap, amelyet még anyai nagymamám kapott Nagyváradra az 1940-es évek elején. Az egyik a jelenleg oly messzinek tűnő kicsiny Csapról érkezett, Kárpátaljáról, ami akkoriban Bihartól csak három vármegyényire feküdt, Ungban. Manci mamámnak is természetesen dukált az „úrileány” megszólítás a címzésben, a küldemény pedig akkori nagyváradi lakhelyére, a Kígyó utca 29. alá szólt. Ez egy gyéren lakott fertálya volt a városnak a váradi szőlőhegyen, amire ma rá sem lehet ismerni: az új honfoglalók villái mostanra gombamód belepték a környéket, ami tíz–húsz éve még egy csendes, természetközeli, „örökpanorámásnak” hitt városrész volt. (De jó lenne végre feltérképezni a romániai belső migráció terjedési sávjait!) Tiszta idő esetén el lehetett látni Magyarországig az utcáról, de most már feljebb kell kapaszkodni a hegyre, a Dorongosra, hogy kilássunk a tájidegen „mediterrán jellegű” emeletes házak özönéből – merthogy régen itt is a filegóriás, vadászlak típusú épületek számítottak villának, ahogy szerte a régi országban. Tegyük hozzá, a Kígyó utca ma egy moldvai román költő, Dimitrie Anghel nevét viseli, akinek természetesen semmi köze nincs még a környékhez sem.

Csapi mozaiklapunk viszont egy teljesen más világba érkezett ugyanide, egy teljesen más világ idején: akkor, amikor Csap is és Nagyvárad is újból visszatért a magyar haza kebelébe. Nagy idők voltak azok: mamám lent, a virágszőnyegbe burkolózott váradi Rákóczi úton köszöntötte magyar ruhában a kormányzó Horthyt, amit számos alkalommal elmesélt nekünk. De arról soha nem beszélt, hogy volt kárpátaljai kapcsolata is. Utólag, gyanítjuk, egy udvarló lehetett az a bizonyos Lajcsi, aki szívélyes üdvözletét küldte ebből az alig 200 kilométerre lévő kisvárosból, amely egy adott kurta történelmi pillanatban egyszer csak a Szovjetunió egyik nyugati végpontjává vált.

Merthogy ez az ősrégi Tisza-parti magyar falu, ami ma területi jelentőségű városnak számít az amőbaszerűen változó eminens latorállam, Ukrajna területén, szörnyű karriert futott be a második világháború után. Magyar–szovjet határátkelővé, vasúti csomóponttá lett, ahol ki lehetett cserélni a keskeny nyomtávú szerelvények futóműveit, szélesre és fordítva, ami bizony stratégiai jelentőséggel bírt a vörös birodalom számára. A városka impozáns vasútállomása fel is tűnik lapunk bal felső sarkában. Ugyanaz a Pfaff Ferenc tervezte, aki a hatalmas fiumei indóházat is.

Az egykor színmagyar Csapból később a függetlenedett Ukrajna legnyugatibb városa lett, magyar szemmel pedig itt található az egyik belépési pont Kárpátaljára. Arra a régi magyar területre, amely talán a legtöbb változást szenvedte el az utóbbi száz-egynéhány évben.

Képeslapunk feladása idején a megszálló Szovjetunió és Ukrajna réme még messze volt, ahogy háborítatlanok voltak a magyar nyelvű cégérek is a házakon. Sermes Sámuel fűszer- és vegyeskereskedése, valamint a jobb alsó képen látható Kazinczy-féle vegyesbolt tulajdonosai még nem is ismerték a cirill betűk súlyát. A csehekét viszont annál jobban, mert Csapot először a semmiből létrejött Csehszlovákia csatolta el a diktátum értelmében, és a városka csak 1938-ban tért vissza Benesék karmaiból.

1941-ben 3416 lélek vallotta magát magyarnak Csapon, ami a település lélekszámának közel 98 százalékát tette ki. Tegyük hozzá, a Szent Korona egységes, kijelölt határral bírt országát illetően nevetséges települések etnikai arányáról beszélni, mert ezek a számok gyakran hullámzóak voltak a történelem viharai miatt, és mert ezek főképp azoknak a szomszéd államoknak számítottak leginkább, amelyek magyarországi területek megszerzéséről álmodtak egy idő után.

Csap is a magyarországi településhálózat része volt, és ezt nem csak a képeslapok bizonyítják. Attól még soha nem lesz ukrán városka, mert jelenleg Чоп-nak hívják. Meg aztán, amikor Čopnak nevezték a csehszlovák időkben, azután is fordult egy nagyot a történelem kereke a közeli Kárpátalján.