Európa új erőműmodellje

Dánia az elmúlt években az európai energiapolitika egyik kísérleti terepasztalává vált. Az ország nemcsak a tengeri szélerőművek gyors bővítésében jár az élen, hanem egy ennél is merészebb elképzeléssel állt elő. Mesterséges energiaszigetet hozna létre az Északi-tengeren, amely egyszerre lenne erőművi csomópont, hálózati elosztó és nemzetközi villamosenergia-kereskedelmi központ. A projekt hatalmas költségkockázatokkal jár.

Fotó: AFP/PAUL ELLIS

Az Energiø Nordsøen névre keresztelt, az Északi-tengeri energiasziget, egy mesterségesen feltöltött, több tíz hektáros létesítmény lenne, mintegy nyolcvan kilométerre a dán partoktól. A mesterséges sziget létrehozása leírva egyszerű, de meglehetősen bonyolult folyamat. Ugyanakkor a közel-keleti (például dubaji szigeteknél is alkalmazott) technológiák jó alapot biztosítanak a technikai kivitelezésre. A dán partoktól számított nyolcvan  kilométeres távolságban meglehetősen sekély az Északi-tenger, arrafelé az átlagos száz méter mélység helyett csak 26–30 méter, és az aljzatot sem a megszokott agyagos talaj, hanem keményebb kőzet alkotja. Erre építenének peremfalakat (caisson), pont mint egy hagyományos épület alapjának a koszorúját (csak ezt nem kiöntik betonból, hanem az elemeket elsüllyesztik egyenként, egymás mellé), amit belül feltöltenének homokkal, illetve zúzott kőzettel. A víz idővel kimosódik a homok és kőzet szemcsék közül, és kvázi szilárd felületet képez az alap közepén. Erre lehet aztán alapítani a mesterséges szigetet. Hozzá kell tenni, hogy ilyen egyelőre még nem volt. Más energiaszigetek léteznek, de azok természetes módon kialakult földre épültek. Fontos megjegyezni, hogy nem a sziget építése a dán projekt legnagyobb költségkockázata. A sziget építésének ára a teljes projekt mintegy öt százalékát teszi ki.

Az új szigeten nem termelnének áramot a klasszikus értelemben: a cél az, hogy tengeri szélerőműparkok tucatjainak termelését egyetlen központban gyűjtsék össze, alakítsák át és továbbítsák nagyfeszültségű tengeralatti kábeleken a szárazföldi hálózatok felé.

 Tehát alapesetben ide csak befutna az energia a környező parkokból. A rendszer akár több országot is kiszolgálna, így nemcsak energetikai, hanem kereskedelmi és ellátásbiztonsági szerepet is betöltene, pont mint egy nagy teljesítményű erőmű.

A projekt kezdeti kapacitása három gigawatt, ami már önmagában is látványos nagyságrend: ez kicsivel nagyobb teljesítmény, mint a jelenlegi Paksi Atomerőmű nagyjából két gigawattos névleges kapacitása. A hosszú távú tervek szerint azonban a rendszer tíz gigawattra bővíthető, ami nagyjából Paks teljesítményének ötszöröse. A különbség ugyanakkor lényeges: míg egy atomerőmű folyamatos, időjárástól független termelést biztosít, addig az energiasziget teljesítménye közvetve a szélviszonyoktól függ.

Nagy kérdés persze, hogy a tengeri szélenergia miért nem kapcsolódik közvetve a globális hálózatra. Ennek két praktikus oka is. Egyrészt olcsóbb egy közeli erőművi rendszerbe érkeztetni az energiát (kevesebb kábel, egyszerűbb technológia), másrészt sokat írtunk már arról, hogy a kisebb-nagyobb megújuló erőművek vagy eszközök hol nagy mennyiségben, hol kis mennyiségben állítanak elő energiát egyszerre. Ezt a feszültségingadozást ki kell védeni. A globális rendszereken történő fejlesztések viszont csak toldozzák-foldozzák a rendszereket, beruházási értéküket összeadva pedig a költség csillagászati, még akkor is, ha egy-egy fejlesztés önmagában nem is tűnik nagyon soknak. Egy a dánok által elképzelt energia-HUB viszont elősegíti az energiaingadozás kordában tartását.

Több mint erőmű: egy teljes energiarendszer ára

A dán kormányzati és iparági becslések szerint az energiaszigethez kapcsolódó teljes beruházás nagyságrendje 210 milliárd dán korona, ami mai árfolyamon körülbelül 28 milliárd eurónak, azaz több mint 10 700 milliárd forintnak felel meg. Ez az összeg első látásra is az európai energetikai beruházások élmezőnyébe emeli a projektet.

A költségek szerkezete azonban sokat elárul a modell lényegéről. Maga a mesterséges sziget nagyjából tízmilliárd dán koronába kerülne, vagyis körülbelül 1,3 milliárd euróba. A beruházás döntő része tehát, ahogy írtuk, nem a „földdarab”, hanem a tengeri hálózati infrastruktúra: nagyfeszültségű egyenáramú (HVDC) kábelek, konverterállomások, tartalék rendszerek és a több országot összekötő villamos hálózat. Ehhez járulnak hozzá a kapcsolódó offshore (energetikában ez a tengeri, a szárazföldit onshore-nak hívják) szélerőműparkok költségei, amelyek önmagukban is több tíz milliárd eurós nagyságrendet képviselnek.

Más szóval az energiasziget nem egyetlen erőmű, hanem egy teljes energiarendszer-csomópont, amelynek értéke csak részben mérhető a megtermelt kilowattórák számában.

Igen, de csúszik

Nem véletlen, hogy a dán kormány 2025–2026 fordulóján bejelentette: az Északi-tengeri mesterséges energiasziget tenderindítása csúszik, a megvalósítás várható időpontja 2036 utánra tolódhat. A döntés mögött több, Európa-szerte ismert probléma húzódik meg.

Az egyik legfontosabb tényező a megemelkedett kamatkörnyezet. Egy több évtizedes megtérülésű, rendkívül tőkeigényes beruházás esetében a finanszírozási költségek már néhány százalékpontos változása is milliárdos nagyságrendű többlet terhet jelent. Ehhez társul az infláció és az ellátási láncok bizonytalansága, különösen a szabad piacról vásárló szektorban, ahol az acél, a speciális hajók és a tengeralatti kábelek ára is jelentősen ingadozik.

Mindezt jól jelzi, hogy Dániában 2024-ben egy három gigawattos offshore szélerőműtender ajánlat nélkül zárult, ami egyértelmű jelzés volt arra, hogy a korábban kialakított támogatási és kockázatmegosztási modellek már nem annyira vonzók a befektetőknek.

Paks és a sziget: óvatos párhuzam

A beruházási nagyságrend miatt kézenfekvő az összevetés a Paksi Atomerőmű bővítésével. A Paks II projekt becsült költsége 12–12,5 milliárd euró, vagyis mintegy 4500–4800 milliárd forint. Ez kevesebb, mint a dán energia-sziget teljes rendszerszintű költsége, de arányosan kicsit drágább. Éppen ezért az összehasonlítás csak korlátozottan érvényes.

Paks II tervezett üzemideje hatvan év, stabil, időjárástól független termeléssel. Az energiasziget és a hozzá kapcsolódó offshore szélerőművek ezzel szemben harminc-negyven éves élettartamra készülnek, ugyanakkor rugalmasan bővíthetők, és egyszerre több ország villamosenergia-rendszerét is kiszolgálhatják. Hozzá kell tenni, hogy a beérkező és elosztandó energia időjárásfüggő, magyarán a HUB működésének menedzselése komoly kihívásokat jelent, hogy az ne terhelje, hanem támogassa a nemzetközi energiahálózatokat. Míg Paks klasszikus értelemben vett nemzeti alaperőmű, addig az energiasziget inkább európai infrastruktúra-beruházás, amely a hálózati integráció révén teremthet értéket.

Hol illeszkedik ez Európa erőművi térképén?

Az energiasziget nem önálló modell, hanem része annak a szélesebb európai kísérletnek, amely a megújuló energiaforrások gyors térnyerésére keres választ. A kontinensen ma egyszerre van jelen a nukleáris alaptermelés, a gyorsan bővülő naperőművi kapacitás, az onshore és offshore szélerőművek, valamint az egyre fontosabb energia­tárolási megoldások.

A szivattyús-tározós erőművek továbbra is kulcsszerepet játszanak a rendszer kiegyensúlyozásában, de földrajzilag korlátozottak. A naperőművek olcsók és gyorsan telepíthetők, ugyanakkor időjárás- és napszakfüggők. Az offshore szél hatalmas potenciált kínál, de egyre nagyobb hálózati beruházásokat igényel. Ebben a környezetben az energiasziget nem új termelési forma, hanem rendszerintegrációs válasz arra a kérdésre, hogyan lehet nagy mennyiségű megújuló energiát biztonságosan és piacképesen beilleszteni az európai hálózatba.

Drága kísérlet vagy elkerülhetetlen jövő?

Az energiaszigetek eddigi története inkább kérdéseket vet fel, mint végleges válaszokat ad. A beruházások költségei az európai energetikai projektek élvonalába emelik ezeket a fejlesztéseket, miközben a finanszírozásuk a jelenlegi gazdasági környezetben egyre nehezebb. Ugyanakkor, ha Európa valóban nagyléptékben kíván offshore szélenergiára támaszkodni, akkor a dán modell előbb-utóbb megkerülhetetlenné válhat. A kérdés már nem az, hogy szükség van-e ilyen megoldásokra, hanem az, hogy milyen tempóban, milyen kockázatmegosztással és milyen áron.

Borítókép: Szélkerekek Anglia északnyugati partjainál a tengerben (Fotó: AFP/PAUL ELLIS)