Tóth Ildikó: Az ember hajlamos elfelejteni, hogy kimondja azt az egyszerű szót: elég!

Tóth Ildikó Jászai Mari- és Prima Primissima díjas, érdemes művészt az ország olyan filmekből is ismeri, mint a Jadviga párnája, a Rokonok vagy az Aurora borealis – Északi fény. A Radnóti Színház színművésznőjét mégsem ezekről, hanem a pályaválasztás idejéről, a színház szerepéről, nem utolsósorban pedig Erdélyről kérdeztük a Lugas interjúsorozatában.

Tóth Ildikó a Rokonok című filmben. Forrás: NFI

– Mikor döntötte el, hogy színész lesz?

– Általános iskolás korban mindig kérdezgetik az embert, mi leszel, ha nagy leszel, és én erre mindig mást mondtam. Egy idő után viszont megfogalmazódott bennem, hogy ha színész leszek, akkor tulajdonképpen minden lehetek. Arra tisztán emlékszem: felső tagozatban már következetesen ezt válaszoltam, amin a környezetemben a legtöbben csak mosolyogtak, mert nagyon zárkózott lány voltam. Bizonyos értelemben ma is az vagyok, csak már nyilván máshogy kezelem. Az ember ilyenkor persze még nem tudja, hogy ez a pálya mennyi bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot jelent. Akkor csak a lehetőséget látja benne. És csodálatos magyartanárom volt! Nem is annyira irodalmat tanított, hanem gondolkodásra nevelt. Ez sokkal fontosabb. Egy jó tanár nem ad kész válaszokat, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amelyek arra késztetnek, hogy egy jelenséget több oldalról is megvizsgálj, ami a szakmánknak is az egyik nagyon fontos pillére. Később a gimnáziumban is hasonló szerencsém volt a történelem- és magyartanáraimmal. De igazán meghatározó élmény a kaposvári színház volt, ahová rendszeresen jártunk át előadásokat nézni. Ez a nyolcvanas évek eleje, amikor a társulat a legendás korszakát élte. Sokszor mentem haza úgy, hogy úgy éreztem, meg akarom váltani a világot.

– És sikerült? Vagy hogyan érdemes ezt érteni?

– Egy kicsit valóban túlzó a megfogalmazás, de a lényegét tekintve igaz. Ha például az ember elolvassa Marcus Aurelius elmélkedéseit, rájön, az emberi természet tulajdonképpen nem változik. Ugyanazok az indulatok, vágyak és gyengeségek működnek bennünk ma is, mint kétezer évvel ezelőtt. De hogy milyen földrajzi, társadalmi környezetben élünk, a civilizáció milyen fokán – például egy törzsi szinten vagy fogyasztói diktatúrában, ami most körülvesz minket –, az rengeteg problémát felvet. A színház is ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, tulajdonképpen egyfajta terápia, mankó lehet a mindenkori életben is. A görög tragédiák óta erről szól minden. Gondoljunk csak az Antigonéra: egyetlen ember kerül benne szembe a hatalommal és a közösség szabályaival. A néző pedig azt kérdezi magától: mit tennék ebben a helyzetben, hol helyezem el magam a történetben? Lennék Antigoné, vállalnám a halált is, vagy épp ellenkezőleg? Ez a színház egyik legfontosabb funkciója, és a klasszikus drámák is azért maradnak érvényesek, mert újra és újra ugyanazokra az alapvető kérdésekre térnek vissza.

Tóth Ildikó: Ugyanazok az indulatok, vágyak és gyengeségek működnek bennünk ma is, mint kétezer évvel ezelőtt Fotó: Havran Zoltán

– Azóta eltelt csaknem négy évtized. Mit gondol, a színháznak ma is ugyanez a szerepe?

– A szerepe szerintem nem változott, a környezet viszont igen. Ma olyan mennyiségű információ és vizuális inger vesz körül minket, ami korábban elképzelhetetlen volt. Filmek, sorozatok, közösségi média: folyamatos impulzus alatt élünk, és ebben a közegben a színház sokszor háttérbe szorul. Régebben egy színházi este esemény volt, az ember készült rá, elment, találkozott másokkal, beszélgettek a látott darabról. Ma rengeteg más lehetőség van, és ezért a figyelem is szétesettebb, holott a színház egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy lelassít. Rákényszerít a jelenlétre, nem lehet közben mást csinálni, nem lehet eltekerni, mint egy sorozatot. A színházi élmény megismételhetetlen, és a modern világban talán egyre kevesebb ilyen alkalom van. A színház viszont ilyen tér. Az emberek összegyűlnek mindenhonnan, a legkülönfélébb megélésekkel és tapasztalatokkal, és abban a három órában egyszer csak elkezd működni, élni az anyag. Ennek a közösen, jelen időben megélt együttlétnek pedig hatalmas energiája van. Ez egy nagyon ősi élmény, tulajdonképpen a régi szertartásokhoz hasonlítható.

– Megütötte a fülemet, amikor azt mondta: fogyasztói diktatúrában élünk…

– Igen. Szerintem egy furcsa korszakban, egy olyan rendszerben élünk, amely folyamatosan arra ösztönöz, hogy többet akarjunk. Többet birtokoljunk, fogyasszunk, mutassunk magunkból. Ez egyfajta fogyasztói diktatúra. Nem látványos, nem erőszakos, de állandóan jelen van. A reklámok, a közösségi média, a gazdaság működése mind azt sugallja, hogy akkor vagy sikeres és értékes, ha egy bizonyos életformát mutatsz. Ez nagyon alattomos dolog, mert akkor is hat rád, ha azt gondolod, hogy téged ez nem érdekel. Az ember közben hajlamos elfelejteni kimondani azt az egyszerű szót, hogy elég.

Tóth Ildikó 2023 óta ismét a Radnóti Színház társulatát erősíti Fotó: Daniel Dömölky/Radnóti Színház

Ezért is gondolom, hogy nagy szükség van a tradíciókra. Az élet folyamatosan változik: a környezetünk, a körülményeink, de a szokásaink is: bizonyos dolgok átalakulnak, kompromisszumokat kötünk, más formát öltenek a régi hagyományok. De a lényeg nem ez, hanem amit az előbb is említettem: a közös megélés, legyen szó örömről, bánatról, ballagásról vagy bármilyen közös eseményről – minden ilyen alkalomban az a fontos, hogy együtt legyünk benne jelen.

– Mintha maga a színház is egyfajta tradíció lenne? 

– Tulajdonképpen igen. Sok ünnepünk mögül idővel kiüresedett a lényeg. Megmaradtak a külsőségek: milyen szép a karácsonyfa, hogyan festjük a húsvéti tojást, miközben gyakran elfelejtjük, hogy mi az eredeti tartalmuk. Pedig ezek a szertartások az emberiség évezredes tapasztalataiból születtek, a természettel való együttélésből formálódtak közös élménnyé. A színház és a társadalmi élet pedig sok ponton találkozik, a hétköznapok problémái előbb-utóbb megjelennek a színpadon. Ez nem azt jelenti, hogy a színháznak direkt politizálnia kell. A színház inkább vizsgálódik, felteszi a kérdéseket, és megpróbál közös gondolkodásra hívni. Sokszor éppen azt vizsgálja, hol vannak az egyéni felelősség határai. Meddig mondhatjuk azt, hogy egy helyzethez nincs közünk, hogy nem a mi ügyünk? Ezek nagyon régi kérdések. Az ember nem tudja önmagát elszigetelten meghatározni. A személyiségünk mindig más emberekhez és a közösséghez való viszonyunkban alakul. Éppen ezért nemcsak saját magunkért tartozunk felelősséggel, hanem a környezetünkért is. A színház pedig egy olyan hely, ahol együtt nézünk rá a saját életünkre, a döntéseinkre és arra, hogy milyen felelősséggel tartozunk egymásért. 

– Ha már a tradíció jelentőségéről beszélünk: a férje erdélyi. A két fogalom sokak fejében nem véletlenül kapcsolódik össze, a magyar tradíció ma is erősen része a régió kulturális identitásának.

– Csodálom Erdélyt. Olyan érzése van ott az embernek, mintha a Jóisten különösen bőkezű lett volna, mert van ebben a tájban valami rendkívüli gazdagság. A hegyek, völgyek, erdők, források. Nekem sokszor eszembe jut róla az a kifejezés: „lélektani táj”. Mintha a természet nemcsak háttér lenne, hanem hatna az ember belső állapotára is. Erdélyben a térérzet is teljesen más, messzire ellátni, kinyílik a horizont, és ettől valahogy a gondolkodás is sokkal tágasabb lesz. De nemcsak a táj fontos, hanem az is, hogy bizonyos dolgok ott – jó értelemben – konzerválódtak. Erdélyben olyan közösségi formák és szokások élnek, amelyek nálunk sok helyen már eltűntek. A Csíki-medencében például nagyon erős közösségi világ volt, különösen amikor az 1990-es évek végén először jártam ott. Tömve voltak a templomok, az emberek számítottak egymásra a különféle élethelyzetekben. Például ha gyerek születik, jön a család, a szomszédok, hoznak ételt, segítenek, de ha baj van, akkor is jelen vannak. A kaláka, amikor az emberek összeállnak dolgozni, nemcsak munka, hanem közösségi élmény. Nagyon beszédes.

Fotó: Havran Zoltán

Ennek történelmi okai is vannak. Az erdélyi magyarság sokszor volt kiszolgáltatott helyzetben, elszakítva az anyaországtól, diktatúrák alatt, különféle nyomások között élt. Ilyenkor a közösségnek óriási szerepe van a túlélésben, és talán emiatt is maradt meg erősebben ez az egymásrautaltság. Ami számomra még nagyon érdekes: sokan elmennek onnan külföldre, dolgozni, szerencsét próbálni, de a legtöbben visszajönnek. Kint élnek tíz évet, aztán hazamennek, építkeznek, letelepednek. Valószínűleg ez is egyfajta önismereti folyamat: az ember elmegy megnézni a világot, és rájön, hogy hol van az otthona.

– Önnek személyesen mit adott ez a közeg?

– Mindenekelőtt a férjemet (nevet). De ha vége lett az évadnak, rohantunk azonnal Erdélybe a gyermekünkkel, aki így rengeteg olyan élményt kapott, amit egy városban nehéz megélni: állatok, természet, közös munkák, ünnepek, temetések, falusi események. Olyan képek és tapasztalatok ezek, amelyek az ember identitásának részévé válnak. Szoktam is viccelni azzal, hogy tulajdonképpen Erdélybe szerettem bele, és csak utána a férjembe. Persze ez túlzás, de van benne igazság. Ezek a dolgok a mi hétköznapjainkba is beépültek. Most is jóbaráti viszonyban vagyunk a szomszédokkal, mióta kiköltöztünk Cinkotára. De amikor a Gizella utcában laktunk, már akkor is pálinkával jártunk át a szomszédokhoz, hogy bemutatkozzunk mint új lakók. És akkor volt, aki örült, volt, aki gyanakodva nézett, hogy mit akarnak ezek? Ugye a bizalmatlanság. De Laci szokta mindig mondani, hogy a jó szomszédság néha erősebb kapocs, mint a családi, mert ha ég a ház, mindent eldob és segít vizet hordani. 

– Az utolsó kérdésre kanyarodjunk vissza a színházhoz. Most megint a Radnóti Színházban játszik, ahol tulajdonképp a pályája indult. Hazatért?

– Valamennyire mindenképpen, már csak a hely szelleme miatt is. De közben persze az is igaz, hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni. Huszonvalahány év telt el, és a világ teljesen megváltozott, például nagyon átpolitizálódott az életünk. Bizonyos színházak sokkal politikusabbak lettek, ami – azt gondolom – megkerülhetetlen, ha társadalmi problémákat próbálsz feszegetni. Ugyanakkor mégis van benne hazatérésérzés, mert vannak olyan háttérdolgozók, akik már akkor is itt voltak, amikor régen itt játszottam. És több olyan emberrel is újra együtt játszom, akikkel korábban más társulatokban találkoztunk, vagy László Zsoltival itt kezdtük a pályánkat, aztán ő is elhagyta a színházat, de ő is visszatért. Tehát ugyanez történt meg vele, mint most velem. De jól érzem itt magam. Fehérváron is nagyon jól éreztem magam, csak egy idő után elfáradtam a sok utazásban, mert én ezt teljes erőbedobással csináltam akkor is.

Interjúsorozatunkban Tóth Ildikó Mészáros Blankának adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.

Borítókép: Tóth Ildikó a Rokonok című filmben (Forrás: NFI)