„Nehéz, de szép utat jártam be” — mondja a Lugas művészinterjú-sorozatában Piros Ildikó

Piros Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, az MMA rendes tagja, akinek nemcsak szépsége, hanem intellektusa és tehetsége is elvarázsolja a nézőket. A színésznővel hivatásról, családról, szerepekről és az életről beszélgettünk a Lugas művészinterjú-sorozatában.

„Minden szerep éppen akkor talált meg, amikor kellett" Fotó: Szabados Zsuzsanna

– Az eleganciája és finomsága honnan származik?
– Valószínűleg édesanyánk nevelte belénk, de a színház is erre neveli az embert. Viselni kell azokat a gyönyörű ruhákat, és bennük minden lépés más a színpadon. Amikor bekerültem bármely színdarabba, pontosan tudtam, hol kell megcsípni a szerepet, hogyan jár, beszél, fordul, gondolkodik és öltözik a szereplő, akit megjelenítek. A színész titkai mélyek és sosem kimondottak. Ahogy egy szerepet összerakok, nagyon mélyen ások le magamban, az én energiám, gondolkodásom hatja át. Az utolsó kis részletig tudtam mindig, milyen ruhában képzelem el a karaktert, és bele is szóltam a jelmezeimbe. Minden szerephez más mozdulat, más hangvétel, más gyorsaság tartozik. A szerep egy bonyolult valami bennünk és tehetségesnek is kell lenni.

– Mi segítette a pályáján, hogy ilyen kiegyensúlyozott lett?
– Mindennek az alapja az olvasás volt, ami tágítja a fantáziát. Ebben a szakmában az összes művészeti ágban otthon kell lenni egy kicsit. Amit csak tudok, magamba szívok, legyen szó képzőművészetről, építészetről vagy zenéről. A kiegyensúlyozottságom annak köszönhető, hogy gyerekként rátaláltam a saját utamra, amire kiválasztódtam és amelyen töretlenül végig tudtam menni. Ha az ember mindehhez tanul, fejleszti magát és a párját is megtalálja, akkor teljes lehet az élete, akkor érezhető ez a kiegyensúlyozottság. Ha belül tisztázottak, rendezettek a körülmények, talán könnyebben vesszük a nehézségeket is. Mindig önmagam leszek, mert őrizni kell az embernek azt az egy arcát, amivel az egész életét, pályáját élte. Ez hatvan év. Hetvennyolc esztendősen mondom: a színészet, amire esküdtem, érezhető bennem és az erő is, ami mögötte van.
– Sok olyan szerepet formált meg, ami örök nyomot hagyott a nézőkben. Egyik legismertebb karakterét, Zsuzsanna testvért a 47 éve bemutatott Abigél című filmben alakította.
– Igen, Zsuzsanna egy ajándék, és mivel filmvásznon örökre rögzült, „örökkévalóság”, ami gyönyörű magyar szó. Amikor megkaptam a forgatókönyvet, először nem a szövegemet olvastam el, hanem a regényt. Innen építettem fel a karaktert és azonnal éreztem, hogy azonosulok vele. A színházi élmény elrepül, a szerepeket, ha pár évig játsszuk is, elszállnak az estével, de a film örök. Zsuzsanna nekem örök. Maga az Abigél film tökéletes, ami akkor lehetséges, ha a tehetségek összeadódnak: Szabó Magda írói tehetsége, Zsurzs Éva rendezői zsenije, Lukács Lóri operatőri munkája és egy ilyen pazar szereposztás. Gyönyörűséges időszak volt. Már mindhárman elmentek, ahogy Básti Lajos, Ruttkai Éva, Garas Dezső, Szerencsi Évi, Balázsovits Lajos és Tábori Nóra is. Szabó Magda születésének századik évfordulójára, 2017-ben állítottam össze az Abigél titkai estemet, amelyet a mai napig játszom. Sok kapcsolódás, párhuzam van életünkben az írónővel. Ahogy Szabó Magda ragaszkodott a cívis városhoz, Debrecenhez, úgy ragaszkodom én Kecskeméthez. Ami neki a debreceni Nagytemplom volt, az nekem a kecskeméti.

– Mindig valami titokzatosság lengte körül önt. A rivaldafényben élt, de sosem hallottunk önnel kapcsolatban botrányról, és alig tudtunk valamit magánéletéről.
– Ma ronda világ van, mindent kiteregetnek a lapokban és az interneten, nem is választanám már emiatt ezt a szép pályát. Minket nem érintett ez abban a zárt negyven évben, amiben éltünk. Részben politikai, részben szolgálati zártság volt ez. Huszti Péternek és nekem is óriási szerepeket kellett végigélnünk esténként a színpadon. Otthon volt a családi életünk, ami nagyon fontos volt. A készülés és az este gyönyörűsége a színpadon ugyanolyan fontos volt, emellett a rádió, a szinkron és a filmszerepek is nagyon lefoglaltak minket. A minap e beszélgetés miatt elővettem az 1984-től vezetett kis noteszeimet. Elképesztő, hogy például egy szombati napon két előadást is játszottunk, de azon a héten Szakonyi Károly kétszemélyes darabjában léptem fel Sztankay Pistával, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja is ment a Madáchban, közben pedig filmeztem. Nem hiszem, hogy ebbe az életbe belefért volna még bármi más.

– Többször elhatározta, hogy visszavonul, de végül mindig visszatért a színpadra.
– Abba akartam hagyni, de úgy éreztem, ha ezt feladom, akkor vége. A társulatisággal végleg felhagytam, de nem vonultam vissza, vannak továbbra is terveim. Ajándékokat kapok mostanában, mint például azt, hogy a Grétsy László emlékére létrehozott díj kuratóriumának elnöke lehetek. Nagyon szép feladat őrizni a magyar nyelvet, hiszen ez a hivatásom. Vagy pedig az országot járom a Szabó Magda-műsorommal és a saját életemről szóló műsorral. Egy író azt írta valamikor, hogy van a kultúra: a művészetek, a zene, az irodalom, minden más csak napi hír vagy történelem. Ami fontos, az a kultúra. Úgy érzem, prédikátor vagyok, a színészek mind prédikátorok. Ahogyan a papok, de nem mindegy, mit prédikálnak és hogyan. Nekünk adnunk kell, ez a pályánk szépsége. Az a dolgunk, hogy valami kapaszkodót nyújtsunk másoknak, hisz az embereknek nagy szükségük van erre a nehézségeik közepette. Hitvallásom, hogy a szépet és a jót kell prédikálnom. Ehhez hozzáteszem: ha boldog akarsz lenni, annak az a titka, hogy a szépet őrizd. Pedig ez elől menekültem egész életemben, nem szerettem, amikor a „szép Piros” jelzőt aggatták rám a kritikusok. Ma már nem menekülök előle, sőt eljutottam odáig, hogy például Szabó Magda gondolatait, a képzőművészet és a zene szépségeit használom, mert ez tartja életben az embert. Az életünk alapja, hogy magunkba szívjuk a szépséget.

– Hogy értékeli azt, hogy ehhez a nagy generációhoz tartozik?
– Ez a sors. Olyan pillanatokat őrzök az életünkből, amit nehéz lenne elmesélni. Színházi színésznek vallom magam, bár száz fölött van a száma azoknak a tévéfilmeknek és nagyfilmeknek, amelyekben játszottam. Korán kezdtem önálló esteket összeállítani, mert volt mondanivalóm. Ugyan nem játszom társulatban már nyolc éve, de amíg van mondanivalóm, mindig újratervezem a jövőt. Jön a szeptember, de én már most nyáron készülök, olvasok és terveket szövök. Nem is akármilyet. Új gondolat, új feladat: őrizni a gyönyörű magyar irodalmat. Most a kortárs magyar irodalom felé fordultam, de Szegeden, Kecskeméten és az MMA regionális tagozatában is van dolgom: összekapcsolni a művészeteket, a zenét, az irodalmat és a képzőművészetet. Egyet kiragadok: októberben, a Vigadóban Tű-Rés-Határ címmel a Kulturális alapítvány a textilművészetért kiállítás megnyitó beszédét én olvasom fel. Teljesnek érzem a pályámat, mert minden szerep éppen akkor talált meg, amikor kellett. Boldog ember vagyok az életben és a pályámon is, azon az úton jártam, amit a Jóisten számomra kijelölt. Nehéz, de szép út volt ez.

Interjúsorozatunkban Piros Ildikó Góbi Rita táncművésznek adta át a stafétát; a vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.

Borítókép: Piros Ildikó Szerednyei Bélával a Madách Színház Csehov: Húsz év után című előadásában