Bölcs mosolyra apellálva – Sajdik Ferenc születésnapjára

Ma 95 éves a magyar karikaturisták doyenje.

Fotó: Kállai Márton/Szabad Föld

Rajzoló akart lenni, a Török Pál utcai, ma „kisképzőnek” nevezett középiskolába járt, amit Mária Terézia idején alapítottak, mint „iparrajziskolát”. Voltak ott szobrászok, kovácsművészek, épületdíszítők, díszletfestők. Aztán az ötvenes években elszegényítették a tanintézményt, sorban szüntettek meg szakokat. Sajdik nem adta fel, néhány társával dacosan nyomdásznak állt. Az első rajzait a Rádió- és Televízió Újsághoz vitte be külsősként, s aztán jött a Ludas Matyi, ami egész életpályáját meghatározta.

Akárcsak Jankovics Marcellnek, neki is meghatározó impulzusokat adott a francia képregényújság, a Pif nézegetése. Valószínűleg azért juthatott be az „ellenséges” nyugat-európai gyereklap a vasfüggönyön át, mert a francia kommunista párt sajtócsaládjához tartozott. A sokféle hatás mellett persze az volt a cél, hogy a rajzoló megtalálja saját karakterét, stílusát, hogy már első ránézésre – aláírás nélkül is – tudni lehessen: ő készítette a képet.

Eleinte mindig másként akartam rajzolni. Szerettem volna olyan jó lenni, mint a többiek, akik már kiforrottak. Aztán valahogy rátaláltam magamra, ami azt hiszem, alapkövetelmény ebben a szakmában. Akinek nincs saját stílusa, az nem jó karikaturista. Érdekes megfigyelni, hogy majdnem mindenki egy kicsit saját magát hozza figuráiban. Például a Várnai Gyuri a kis zömököt, Balázs-Piri Balázs a hosszú nyurgát. Valahogy automatikusan kissé magunkat modellezzük

– vallja Sajdik. 

Az önálló arculat megtalálása persze még nem garantálja, hogy automatikusan jönnek az ötletek is. A sajtóban dolgozók közös élménye, hogy a lapzárta az egyik leghatásosabb doppingszer. Vissza-visszatérő izgalom, hogy már tébolyítóan kevés idő van, és még mindig nincs kész az „anyag”, pedig őrült botrány lesz, ha nem készül rendben el. A rémálomban valahogy mégis elkészül időre a leadandó. Ilyenkor a sajtómunkás megfogadja, hogy legközelebb nem így lesz, nem hagyja, hogy az idegei tönkremenjenek. Természetesen a következő lapzártakor minden ugyanilyen tébolyultan történik.

– Pontosan így működöm én, meg a kollégáim is. Emlékszem, keddenként kellett leadni az anyagot, és pénteken még semmi nem jutott az eszembe. Hétfő este viszont igen. Ötleteket gyűjtöttem, vázlatokat skicceltem. Olykor összetorlódtak a lapzárták, mert a főlap mellett, volt egy Kis Ludas-melléklet is, akkor bele kellett húzni. Egyszer csak annyit írtam föl a noteszembe: „A Rottenbiller utcán megy egy néger”, és aztán soha többet nem jutott eszembe, hogy mi lett volna a poén, pedig lehet, hogy jó volt – idézte fel. A kádári pártállami időkben sajtókörökben járta az ironikus mondás: „Szabad országban, szabad újságíró azt ír, amit szabad.” Ez a karikatúrákra is érvényesnek látszott…

Sajdik Ferenc rajza cikkünk szerzőjéről, Szerényi Gábor Munkácsy-díjas grafikusművészről, a Lugas Rezeda Kázmér-sorozatának illusztrátoráról  

– Nekem soha nem mondták meg, hogy mit rajzoljak. Persze válogattak, ezért ravaszkodni kellett. Beadtunk például hét rajzot, és a közepére tettük, amit szerettünk volna, hogy megjelenjen, bízva, hogy a szerkesztő, mire odaér, már „meg van dolgozva.” Ami kimaradt, azt meg beadtuk, amikor a főszerkesztő szabadságra ment – mesélte múltkori beszélgetésünkben. 

Sajdik Ferenc negyed évszázadon át volt a Ludasnál; ezt ha csak heti három-négy rajzzal beszorozzuk, az is jelentős teljesítmény. Rajzfilmek, reklámok mellett számos helyen publikált. La Fontaine-i ihletettségű, állatos karikatúrái több albumban megjelentek, kiállításokon szerepeltek. Egy műgyűjtője unszolására költők, írók sajátos portréit festette meg, gyakran meglepő applikációkat építve a kis táblaképekbe. Városrészeket is megörökít rá jellemző leleményekkel.

Lehet korunk indulatokkal, sötét, baljós tünetekkel, nyomasztó feszültségekkel teli, ő mindig bölcs mosolyra apelláló karikatúrával nyilvánul meg. Kossuth-díjas rajzoló, akit két évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémia a Nemzet Művészének választott. A legnagyobb alkotók közé tartozik Sajdik Ferenc, mert valamennyi nézőjének azt sugallja munkáival: ebben a próbára tévő világban mégiscsak él egy eredendően szívbéli kedves humor.

Borítókép: Sajdik Ferenc a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikus, karikaturista (Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld)