Bölcs mosolyra apellálva – Sajdik Ferenc születésnapjára

Ma 95 éves a magyar karikaturisták doyenje.

Fotó: Kállai Márton/Szabad Föld

Istenkísértés rajzot elmesélni, de Sajdikkal nem kockáztatok sokat. Az egyik lapján egy hatalmas ragadozómadár tátja félelmetes csőrét, hogy bekapja az előtte álló kis mezei egeret, ám az figyelmeztetőleg felemeli apró mancsát, s ekképp szól:

Pechje van, öregem! Engem épp ma nyilvánítottak védetté.

Egy másik jelenet arról szól, hogy az állatkertben egy ketrecben a majomlányt átölelő majomfiú ezt mondja az őket bámuló látogatókról:

Látod, ami az embereknek olyan sok szövegelésbe kerül, az nálunk csak egy mozdulat!

– Biztos, hogy ezeket én rajzoltam? – tűnődik az alkotó, akivel már évtizedek óta kollégákként tegeződünk, ráadásul a Kortárs Karikaturisták és Szatirikusok Műhelyének mindketten alapító tagjai vagyunk. Megerősítem, hogy több rajzát is „fújom kívülről”, nincs nehéz dolgom, azokhoz a nemzedékekhez tartozom, amelyek már gyerekként Sajdik-rajongók voltak. A Pom-Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász mellett a Ludas Matyi karikatúráin át a frappáns reklámok is, mint például a „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?!” újra és újra megerősítették, hogy ez a sajátos műfaj, a „vicces rajz” nemcsak vitatható, megosztó politikai üzeneteket közvetíthet, de van olyan vonulata, amely feltétel nélkül elfogadható, vidámító, sőt szerethető.

Sajdik Ferenc karikatúrája 

Mindez nem azt jelenti, hogy egy született karikaturistának le kellene mondania az iróniáról. Az alap persze, hogy nagyon jól kell tudni rajzolni, s így megtalálni egy arc karakterének azokat a pontjait, vonásait, amelyeket aztán eltúlozva – karikírozva – tud élcelődve ábrázolni.

Veszélyes terep ez. Még egy baráti ugratás is válthat ki sértődést, de van, akinek szükségszerűen ez lesz életpályája.

Sajdik Ferenc bohém családba született a németországi Neuenhagenben, 1930. augusztus 21-én. Édesapja zsoké, édesanyja balerina volt. – Egyik nagyapámat is szóba hoznám Kecelről, akinek arany beszólásai voltak, például ez: „Beszélsz a vak lónak, hogy megvirradt?” A tréfák, ugratások mindennapiak voltak a családban. Apám hajnalonta kelt, hogy megy a lovardába. Nem volt fűtés, hideg vízben mosakodott. Én találtam egy Sztálin-képet, s mivel épp illett apám borotválkozó tükrébe, jól beleragasztottam vastag halenyvvel. Aztán lestem a hatást. Töprengve nézte a tükröt, valahogy ismerős volt neki, aki onnan visszanézett. Aztán csak ennyit mondott: „Egy nulla a javadra… de várjál csak, Ferike, lesz visszavágó!” De soha nem volt kemény fegyelmezés. Amikor a bátyám elkezdett vele szemtelenkedni, megállt az ajtóban, s ezt mondta: „Viccelj az apáddal, de ne velem!” Így aztán röhögésbe fulladt a feszültség – mesélte e sorok írójának egy korábbi interjúban.

Rajzoló akart lenni, a Török Pál utcai, ma „kisképzőnek” nevezett középiskolába járt, amit Mária Terézia idején alapítottak, mint „iparrajziskolát”. Voltak ott szobrászok, kovácsművészek, épületdíszítők, díszletfestők. Aztán az ötvenes években elszegényítették a tanintézményt, sorban szüntettek meg szakokat. Sajdik nem adta fel, néhány társával dacosan nyomdásznak állt. Az első rajzait a Rádió- és Televízió Újsághoz vitte be külsősként, s aztán jött a Ludas Matyi, ami egész életpályáját meghatározta.

Akárcsak Jankovics Marcellnek, neki is meghatározó impulzusokat adott a francia képregényújság, a Pif nézegetése. Valószínűleg azért juthatott be az „ellenséges” nyugat-európai gyereklap a vasfüggönyön át, mert a francia kommunista párt sajtócsaládjához tartozott. A sokféle hatás mellett persze az volt a cél, hogy a rajzoló megtalálja saját karakterét, stílusát, hogy már első ránézésre – aláírás nélkül is – tudni lehessen: ő készítette a képet.

Eleinte mindig másként akartam rajzolni. Szerettem volna olyan jó lenni, mint a többiek, akik már kiforrottak. Aztán valahogy rátaláltam magamra, ami azt hiszem, alapkövetelmény ebben a szakmában. Akinek nincs saját stílusa, az nem jó karikaturista. Érdekes megfigyelni, hogy majdnem mindenki egy kicsit saját magát hozza figuráiban. Például a Várnai Gyuri a kis zömököt, Balázs-Piri Balázs a hosszú nyurgát. Valahogy automatikusan kissé magunkat modellezzük

– vallja Sajdik. 

Az önálló arculat megtalálása persze még nem garantálja, hogy automatikusan jönnek az ötletek is. A sajtóban dolgozók közös élménye, hogy a lapzárta az egyik leghatásosabb doppingszer. Vissza-visszatérő izgalom, hogy már tébolyítóan kevés idő van, és még mindig nincs kész az „anyag”, pedig őrült botrány lesz, ha nem készül rendben el. A rémálomban valahogy mégis elkészül időre a leadandó. Ilyenkor a sajtómunkás megfogadja, hogy legközelebb nem így lesz, nem hagyja, hogy az idegei tönkremenjenek. Természetesen a következő lapzártakor minden ugyanilyen tébolyultan történik.

– Pontosan így működöm én, meg a kollégáim is. Emlékszem, keddenként kellett leadni az anyagot, és pénteken még semmi nem jutott az eszembe. Hétfő este viszont igen. Ötleteket gyűjtöttem, vázlatokat skicceltem. Olykor összetorlódtak a lapzárták, mert a főlap mellett, volt egy Kis Ludas-melléklet is, akkor bele kellett húzni. Egyszer csak annyit írtam föl a noteszembe: „A Rottenbiller utcán megy egy néger”, és aztán soha többet nem jutott eszembe, hogy mi lett volna a poén, pedig lehet, hogy jó volt – idézte fel. A kádári pártállami időkben sajtókörökben járta az ironikus mondás: „Szabad országban, szabad újságíró azt ír, amit szabad.” Ez a karikatúrákra is érvényesnek látszott…

Sajdik Ferenc rajza cikkünk szerzőjéről, Szerényi Gábor Munkácsy-díjas grafikusművészről, a Lugas Rezeda Kázmér-sorozatának illusztrátoráról  

– Nekem soha nem mondták meg, hogy mit rajzoljak. Persze válogattak, ezért ravaszkodni kellett. Beadtunk például hét rajzot, és a közepére tettük, amit szerettünk volna, hogy megjelenjen, bízva, hogy a szerkesztő, mire odaér, már „meg van dolgozva.” Ami kimaradt, azt meg beadtuk, amikor a főszerkesztő szabadságra ment – mesélte múltkori beszélgetésünkben. 

Sajdik Ferenc negyed évszázadon át volt a Ludasnál; ezt ha csak heti három-négy rajzzal beszorozzuk, az is jelentős teljesítmény. Rajzfilmek, reklámok mellett számos helyen publikált. La Fontaine-i ihletettségű, állatos karikatúrái több albumban megjelentek, kiállításokon szerepeltek. Egy műgyűjtője unszolására költők, írók sajátos portréit festette meg, gyakran meglepő applikációkat építve a kis táblaképekbe. Városrészeket is megörökít rá jellemző leleményekkel.

Lehet korunk indulatokkal, sötét, baljós tünetekkel, nyomasztó feszültségekkel teli, ő mindig bölcs mosolyra apelláló karikatúrával nyilvánul meg. Kossuth-díjas rajzoló, akit két évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémia a Nemzet Művészének választott. A legnagyobb alkotók közé tartozik Sajdik Ferenc, mert valamennyi nézőjének azt sugallja munkáival: ebben a próbára tévő világban mégiscsak él egy eredendően szívbéli kedves humor.

Borítókép: Sajdik Ferenc a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikus, karikaturista (Fotó: Kállai Márton / Szabad Föld)