„A színház érzékeny pontokat tud benyomni rajtunk” – vallja Bordás Roland színművész + videó

A Nemzeti Színház Junior Prima díjas színművésze, Bordás Roland gyerekkora óta tudta, hogy a színpadon szeretne állni, bár útja az erdészet, az autóversenyzés és a kosárlabda érintésével vezetett idáig. Azóta játszott már sátánt, rendőrparancsnokot és ifjú filozófust is.

Fotó: Havran Zoltán

– Több klasszikus és modern darabban is láthattuk. Melyek voltak a legmeghatározóbb szerepei?

– Nagyon szeretek transzcendens figurákat alakítani, mint például A Mester és Margaritában a sátán karaktere. Számos előadásban dolgoztam már együtt Vidnyánszky Attilával, a Rocco és fivéreiben Simone Parondit, az Esthajnal című előadásban rendőrparancsnokot játszottam. Aztán jött Viktor Anatoljevics Rizsakovval a Részegek. Ezekben a darabokban az általam alakított karakterek az őrültség határát súrolják vagy túl is lépik azt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert tudtam Silviu Purcaretével dolgozni a Meggyeskertben, Theódorosz Terzopulosszal a Bakkhánsnőkben és a Kurázsi mama és gyermekeiben. Alekszandar Popovszkival pedig már harmadjára dolgoztunk együtt.

– A felsorolt rendezők mind markáns, de eltérő színházi nyelvet képviselnek…

– Mindannyian fajsúlyos előadásokat állítottak színpadra, amelyeknek meg kell találni a közönségét. Az ő iskoláik elsajátítása egy-egy szemesztert jelent az egyetemen, én pedig dolgozhattam velük. Amikor 2017-ben befejeztem az egyetemet, három évig folyamatosan az ő „szemesztereiken” vettem részt, amiért nagyon hálás vagyok. Mindegyiküktől kaptam olyan szerepet, amelyekben volt lehetőségem megmutatkozni. Éreztem a vállamon a karakterek súlyát.

Bordás Roland Ács Eszterrel Moliere Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája c. darabja egy jelenetében a Nemzeti Színházban. Fotó: Teknős Miklós

– A Mester és Margarita és a Don Juan után a Candide-ben rendezte Popovszki. Mi jellemzi az ő munkamódszerét?

– Ő radikális optimista. A próbafolyamatok metódusának azt a címet adnám, hogy a béke szigete. Míg Vidnyánszky határozottan utasít a próbákon, addig Popovszki azt vallja: „take it easy”. Minden rendező máshogy dolgozik, más hozzáállásuk a színészhez, de mind ugyanazt akarják.

– Popovszki filmrendezést is tanult, ami érződik a munkáin. A vizualitás, a filmek önt mennyire inspirálják egy-egy szerep megformálásában?

– A filmművészet a színészet legizgalmasabb területe, mondhatni csúcsa. Európában ez a két világ, a film és a színház elválaszthatatlan egymástól. Például Franciaországban nincsenek állandó társulatok, a színészek projektalapon dolgoznak. Ezzel szemben Magyarországon sokkal gazdagabb a színházi élet: tizenkilenc vármegyében tizenkilenc nagy színház működik, ehhez jönnek még a budapesti intézmények és a független társulatok. Mindig keresem azokat a filmeket, amelyekből inspirációt meríthetek. Az Egyik csata a másik után Leonardo DiCaprio főszereplésével különösen érdekes, műfajilag sokrétű, a különböző világnézetek között csapongó alkotás. DiCaprio játéka lenyűgöző, ahogy pillanatok alatt képes váltani a komoly karakterből humorosba vagy épp drámaiba. Hasonló műfaji és hangulati váltások jellemzik a Candide-ot is, amelyben minden jelenetet más színházi stílusban játszunk. Ezek a filmszerű jelenetek dramaturgiailag mégis szorosan összefonódnak, egységet alkotnak. Candide megformálásához megnéztem a Nagy Katalin cárnőről készült sorozatot, valamint néhány Wes Anderson-filmet. Gyakran egy apróságnak tűnő dolog, gondolat is elég ahhoz, hogy elindítson bennem valamit.

– Voltaire szatirikus regénye tele van filozófiai és ironikus rétegekkel. Hogyan közelített egy ennyire szellemes, mégis mély tartalmú műhöz?

– A három Popovszki-rendezésből ez kissé kikandikál. A Don Juan és A Mester és Margarita inkább vallásról, hitről, hovatartozásról szól, a Candide ezeknél filozofikusabb. Arról szól, hogy az ember saját magáról gondolkodik, hogy mi a szerepe a világban. Popovszki világossá tette, hogy itt most nem én vagyok a vezető. Az első négy-öt jelenetben egy szenvedő valakit látunk, aki csupán figyeli, mi zajlik körülötte, és szép lassan elkezd felnőni.

– A Candide végső tanulsága a híres mondatban foglalható össze: „Műveljük kertünket!” Ön hogyan műveli a „kertjét”?

– Ez a mondat nagyon sok mindent magában foglal. Foglalkoznunk kell saját magunkkal és másokkal is, hogy fogaskerekek legyünk a világban, ne csak valamik. Hogyha a színházban mindenki tisztességesen teszi a dolgát, akkor brillírozunk, de ha mindenki mással foglalkozik, akkor csinálhatunk bármit. Onnantól kezdve, hogy erre a pályára szerződtünk, ez nem szimplán szórakoztatás, hanem népművelés is. Az, hogy mit csinálunk és hogyan fogalmazzuk meg, hatással van az emberekre. A János vitéz kapcsán beszéltük Vidnyánszky Attilával: ha megnézi ezer gyerek az előadást, és kettő azt mondja a látottak alapján, hogy színész akar lenni, akkor már tettünk egy kis gereblyevonást a kertünkben.

– Ön szerint mit tud adni a színház a közönségnek ebben a rohanó, digitális világban?

– A jó színház élővé teszi az időt. Ha felmegyünk például a Facebookra, a hasznos tartalmak mellett ránk zúdul minden. A közösségi média rettenetesen káros, mégis mindenki fegyverként használja. Ehhez képest a színházban nem kikapcsolódunk, hanem bekapcsolódunk valamibe, ami egy kicsit helyre teszi a lelkünket és elgondolkodtat. A színház érzékeny pontokat tud benyomni rajtunk, de sokkal jótékonyabban, mint a közösségi média.

– Mit gondol, a színházi olimpia és a MITEM hogyan alakítja a magyar színházi gondolkodást?

– A MITEM-ben és a színházi olimpiában az a legnagyobb érték, hogy sokféle színházi kultúrával, iskolával, szemlélettel találkozhatunk. A világ minden tájáról érkeznek rendezők és társulatok. Emlékszem hat-hét évvel ezelőtt egy iraki előadásra, amely a migrációról szólt, nagyon megrázó volt. A rendező még az autóját is eladta, hogy el tudjanak jönni Budapestre. Az ilyen történetek mutatják meg igazán, mennyire széles körű a színház világa, és milyen sokat tanulhatunk egymástól. A MITEM az európai színházcsinálás egyik legfontosabb találkozóhelyévé vált az elmúlt években, és úgy gondolom, egyre európaibb színházat csinálunk.

– Tíz év múlva hogyan képzeli el magát? Klasszikus hősöket alakítana vagy kísérletező, újító darabokban játszana inkább?

– Nem szeretnék választani a kettő közül. Nyilván egy negatív hős nagyon széles amplitúdón mozog, de a pozitív hősök között is vannak olyanok, akiket el szeretnék játszani. Minél fajsúlyosabb, minél nehezebb egy szerep, annál jobb, mert belül szeretek elégedetlenkedni, méltatlankodni, hogy nem megy. Engem ez visz előre. Ahogy Vidnyánszky tanár úr mondta mindig az egyetemen: a csípőből jövő dolgokra hamar rá lehet unni.

Borítókép: Bordás Roland színművész (Fotó: Havran Zoltán)