A történelmi párhuzamok mindig ingoványos terepnek tűnnek, de Anderson érthető okokból helyezte a cselekményt az 1980-as évekből a jelenbe, ami a Trump-elnökség miatt még élesebben hat, hiszen maga az elnök is rengeteg alkalommal hivatkozik Reaganre. Thomas Pynchon roppant összetett nyelvezetű és sokrétű, nehezen olvasható munkái mellett azzal szerzett még hírnevet, hogy teljes ismeretlenségbe burkolózik, sosem adott még interjút, és még azt sem lehet tudni, hogyan néz ki. Az író azonban valószínűleg pont ezzel hagy óriási teret a befogadói értelmezések tömkelegének, így a regényeit filmre adaptáló alkotónak, Andersonnak is.
Andersonnak vannak egyértelmű állításai, amivel nem lehet vitatkozni, miszerint a szélsőségek mindig rossz útra vezetnek, és hogy minden társadalmi, ideológiai harc zárójelbe kerül, amikor a családunk kerül az első helyre.
A család az első, és érzelmileg éppen azért könnyű menni a filmmel, mert az apa-lánya kapcsolatért mindig könnyű szurkolni, másfelől Anderson a játékidő nagy részében a zene diszharmóniájával igyekszik eltávolítani minket az ideológiai vonaltól, ami olyan mulatságos figurákkal van tele, mint Benicio del Toro higgadt sensei mestere, vagy Sean Penn karót nyelt katonafigurája.
Mégis ellenérzésem van, mert a filmben felvázolt politikai kontextus eleve nem fedi a valóságot. A frontvonalak ugyanis nem két szélsőség, hanem – szerintem – a józan ész és az elmebaj között húzódnak. Itt a konzervativizmus ellenkulturális, totális félreértelmezéséről van szó, ami mindig csak a dolgok ellen tud érvelni. Ez az én korlátolt szűrőmből, egyedi meggyőződésemből is fakadhat, de még ha tévedek is, a filmre akkor is igaz marad, hogy csak a felszínt karcolgatja, miközben ambíciója van a nagy igazságok kimondására, még ha szatíraként természetes vállalása is, hogy mindenkit sarokba állítson. A film körül kialakult diskurzus érzésem szerint nemhogy segíti a valóság értelmezését, hanem lebutítja – ám ez talán nem annyira a film hibája, mint inkább a nézőké.
Anderson az úgynevezett videotékás rendezőgeneráció tagja, aki Quentin Tarantinóhoz, Kevin Smithhez vagy Richard Linklaterhez hasonlóan a tékák polcai előtt, autodidakta módon tanulta ki a filmnyelvet.
Munkásságuk, látásmódjuk bár rendkívül szerteágazó, összeköti őket a műfajkeverés és a B filmes utalások tömkelege, egyfajta rajongói attitűd, amiből ezúttal is akad bőven: milicista tévésorozatok, A sebhelyesarcú felemlegetése, az 1970-es évek autós filmjeinek megidézése a mexikói sivatagban vagy a magabiztos játék a zsánerekkel, ami észrevétlenül váltogatja a hangnemet a fekete komédia, a politikai thriller és az akciófilm között – kétségünk sem lehet felőle, hogy egy Anderson-művet nézünk. A rendezőt már 11-szer jelölték Oscar-díjra, de még sosem nyert. Ez jövő márciusban feltehetően megváltozik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!