Leonardo DiCaprio leforgatta a saját Halálos iramban filmjét, csak ennek értelme is van

Paul Thomas Anderson filmjét imádja a közönség és a kritika is, megfejtésem szerint nem elhanyagolható mértékben azért, mert felfedezni vélik benne a jelen Amerikájának szétzilált társadalmát, és mert látszólag mentes az ideológiai állásfoglalásoktól. Szerintem azonban távolról sem mentes, mivel komoly hiba van a gépezetben: mi magunk, a nézők.

Leonardo DiCaprio új filmje a jövő évi Oscar-szezon egyik legnagyobb esélyesévé lépett elő. Forrás: TMDb

Bob (Leonardo DiCaprio) egykor hírhedt lázadó volt, aki robbantásszakértőként szerzett magának hírnevet, egyik „békés terrortámadás” követte a másikat, amivel a fasisztálódó amerikai államgépezet ellen intézett kihívást, mivel annak fehér felsőbbrendűségtudattal rendelkező vezetői táborokba zárják az illegális bevándorlókat és üldözi a kisebbségeket. Bob azonban ma már nem a társadalom „jobbá tételével” tölti részeges, könnyűdrogoktól füstös mindennapjait, hanem magát másfél évtizede Mexikóban meghúzva, egyedül igyekszik felnevelni a lányát (Chase Infiniti), miután a feleségét, a mindig nyughatatlan Perfidiát (Teyana Taylor) elkapják egy balul elsült akció közben. Csakhogy a múlt nem felejt, és egy ambiciózus katonatiszt, Lockjaw ezredes (Sean Penn) ered apa és lánya nyomába, akivel már korábban is keresztezték egymás útját – jóllehet erről Bob mit sem tud. Lockjaw lehetőséget kap, hogy felvételt nyerjen a „Karácsonyi kalandorok” elit klubjába, ám ehhez el kell varrnia a kétes múltjához fűződő nyomokat.

Nagyon ritka, hogy egy stúdió százmilliós költségvetésből engedjen forgatni olyan szerzői filmeseket, mint Paul Thomas Anderson. Forrás: TMDb

Leonardo DiCaprio fürdőköntösben ered a lánya után

Az Egyik csata a másik után egy ideológiákat pellengérre állító szatíra, ami gúnyt űz a politikai szélsőségekből, legyenek azok erőszakhoz folyamodó, egyenlőséget és szabadságot hirdető szélsőbaloldali gerillaharcosok vagy idegengyűlölő, rendpárti ultrakeresztények.

Paul Thomas Anderson író-rendező számára a filmhez nem egy bestsellerszerző munkája, hanem kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének, Thomas Pynchonnak az egyik megfilmesíthetetlennek tartott regénye, a Vine­land szolgált inspirációul, ami eredetileg egy sok szálon futó, mozaikszerű történet az 1980-as évek Amerikájáról. 

Anderson korábban is dolgozott már Pynchon-regényből, 2014-ben filmet forgatott az azonos című Beépített hibából, ami egy 1970-es években játszódó pszichedelikus krimi-vígjáték Joaquin Phoenix főszereplésével. A két történet között látszólag nem sok a hasonlóság, mégis összeköti őket az ellenkultúra szellemi öröksége, illetve annak kritikája. A Vineland ugyanis elsősorban azt pedzegeti, hogy miként vezetett az 1960-as évek ellenkultúrája a Reagan-korszak rendpárti Amerikájához. 

Paul Thomas Anderson új filmjével feltehetően elnyeri a régóta megérdemelt Oscar-díjat. Forrás: TMDb

A történelmi párhuzamok mindig ingoványos terepnek tűnnek, de Anderson érthető okokból helyezte a cselekményt az 1980-as évekből a jelenbe, ami a Trump-elnökség miatt még élesebben hat, hiszen maga az elnök is rengeteg alkalommal hivatkozik Reaganre. Thomas Pynchon roppant összetett nyelvezetű és sokrétű, nehezen olvasható munkái mellett azzal szerzett még hírnevet, hogy teljes ismeretlenségbe burkolózik, sosem adott még interjút, és még azt sem lehet tudni, hogyan néz ki. Az író azonban valószínűleg pont ezzel hagy óriási teret a befogadói értelmezések tömkelegének, így a regényeit filmre adaptáló alkotónak, Andersonnak is.

Andersonnak vannak egyértelmű állításai, amivel nem lehet vitatkozni, miszerint a szélsőségek mindig rossz útra vezetnek, és hogy minden társadalmi, ideológiai harc zárójelbe kerül, amikor a családunk kerül az első helyre. 

A család az első, és érzelmileg éppen azért könnyű menni a filmmel, mert az apa-lánya kapcsolatért mindig könnyű szurkolni, másfelől Anderson a játékidő nagy részében a zene diszharmóniájával igyekszik eltávolítani minket az ideológiai vonaltól, ami olyan mulatságos figurákkal van tele, mint Benicio del Toro higgadt sensei mestere, vagy Sean Penn karót nyelt katonafigurája.

Az Egyik csata a másik után tele van szórakoztató, karikaturisztikus figurákkal. Forrás: TMDb

Mégis ellenérzésem van, mert a filmben felvázolt politikai kontextus eleve nem fedi a valóságot. A frontvonalak ugyanis nem két szélsőség, hanem – szerintem – a józan ész és az elmebaj között húzódnak. Itt a konzervativizmus ellenkulturális, totális félreértelmezéséről van szó, ami mindig csak a dolgok ellen tud érvelni. Ez az én korlátolt szűrőmből, egyedi meggyőződésemből is fakadhat, de még ha tévedek is, a filmre akkor is igaz marad, hogy csak a felszínt karcolgatja, miközben ambíciója van a nagy igazságok kimondására, még ha szatíraként természetes vállalása is, hogy mindenkit sarokba állítson. A film körül kialakult diskurzus érzésem szerint nemhogy segíti a valóság értelmezését, hanem lebutítja – ám ez talán nem annyira a film hibája, mint inkább a nézőké.

Anderson az úgynevezett videotékás rendezőgeneráció tagja, aki Quentin Tarantinóhoz, Kevin Smithhez vagy Richard Linklaterhez hasonlóan a tékák polcai előtt, autodidakta módon tanulta ki a filmnyelvet. 

Munkásságuk, látásmódjuk bár rendkívül szerteágazó, összeköti őket a műfajkeverés és a B filmes utalások tömkelege, egyfajta rajongói attitűd, amiből ezúttal is akad bőven: milicista tévésorozatok, A sebhelyesarcú felemlegetése, az 1970-es évek autós filmjeinek megidézése a mexikói sivatagban vagy a magabiztos játék a zsánerekkel, ami észrevétlenül váltogatja a hangnemet a fekete komédia, a politikai thriller és az akciófilm között – kétségünk sem lehet felőle, hogy egy Anderson-művet nézünk. A rendezőt már 11-szer jelölték Oscar-díjra, de még sosem nyert. Ez jövő márciusban feltehetően megváltozik.