Most már szinte bizonyos, hogy átaludtam a kilencvenes éveket, vagy inkább átépítettem kívül-belül. Az intenzív, ám látszólagos jelenlét után csupán üvegszilánkokat szedegettem. Egy borzalmas férfináthás hajnalon (ezen) érkezett a felismerés, mint amikor az osztrák tömegturista felhorgad a szállásos oldalon, hogy itten kakas lakik, és harang szól a menetrendszerű, megszokott szirénázás helyett, amelyet ő úgy szeret, hiszen valószínűleg azért lakik ott, ahol. Virradat várása tehát. Ami átsegít a farkasok óráin, egyben megvilágosítja a fentieket, az a Jávorszky-tandem negyedik tekerése, ezúttal Dömötör Endrével, aki a Recorder című zenei szaklap print- és online kiadásának főszerkesztője. Konkrétan így: Dömötör Endre – Jávorszky Béla Szilárd: A rock története, 4. – 90-es évek (Kossuth Kiadó, 2017).
Úgy emlékszem foltokban, hogy amikor még csak az első kötet volt fellelhető a boltokban, valami olyasmit (is) írtam róla, hogy hiánypótló szakmunka, kézi- és történelemkönyv, amelyet szíves figyelmébe ajánlok a gimnáziumokban és a felsőoktatásban dolgozóknak egyaránt. A bizalom megelőlegezésének szép példája ez, hiszen akkor még nem tudhattam, hogy a sorozat negyedik könyve számomra is tankönyv kissé, tekintve, hogy ennyi ismeretlen névvel ebben a műfajban egyszerre még nem találkoztam. Pedig ők tolták a kilencvenes éveket, ez nem kétséges. Amely az előzőekhez képest, néhány kiugrás mellett, maga lehetett a dögunalom, már bocsánat azoktól, akik akkor nőttek fel, és a Nirvana pulóverei lettek nekik a Doors bőrnadrágjai. Jávorszkyék nagyon helyesen onnan datálják a kilencvenes éveket, hogy Roger Waters és tettestársai lebontották a berlini falat, pont ott, ahol a Honecker-féle közepesen szabad kőművesek a legtöbb maltert keverték, a Potsdamer Platzon. Ez egyébként ennek a pompás könyvnek az egyik legnagyobb erénye, már amellett, hogy van neki nyelve, hogy tűpontosan behelyez. Töltés, tüzelés. Idézet itt Waterstől: „Ha bármit is ünnepelünk ezzel a koncerttel, akkor azt, hogy a berlini fal leomlása az emberiség szellemi felszabadulását hozta magával.” Ma már tudjuk, hogy ez sajnos nem pontosan így történt. Nyugat-Berlin gettója a katonai szolgálatot megtagadókkal, Lou Reeddel, David Bowie-val, Iggy Poppal, Nick Cave-vel, Bódy Gáborral és Sosóval, a házfoglalók egyik legaranyosabbjával sokkal izgalmasabb volt, mint a banánszabadság és a Mutti együtt. Már kulturálisan, ha ez még jelent valamit egyáltalán.