„A színház a mintha kategóriája” – vallja Tóth Auguszta színésznő + videó

Tóth Auguszta Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész neve összeforrt a sokszínű szerepformálással és a női karakterek mély átélésével. Pályája a Kisváros című sorozattól a Nemzeti Színház színpadáig ível.

Fotó: Polyák Attila

– „A jó színészethez elég a tökéletesen hazudni tudás képessége is: úgy tenni, mintha…” – vallotta Mezei Mária. Ön szerint mi kell a jó színészethez?
– Amit ő valójában vallott: a teljes átlényegülés. Nyilvánvalóan ezekkel a mondatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert nekem volt egy nagy mesterem, Taub János, aki azt mondta: a színész mímeli az igazságot. Mi színészek, amit látunk vagy megtapasztalunk az életben, az életünkben, azt leképezzük a színpadra, újrateremtjük, újrajátsszuk. És minél inkább tudunk hazudni igazul, az annál hihetőbb. A színház a mintha kategóriája, de az nem mindegy, hogy az a mintha milyen. Sokszor tapasztalom, hogy ha az ember elvégzi az egyetemet vagy bármilyen akadémiát, ahol színművészetet tanul, ott először ­játssza, hogy játszik, aztán játszik, majd jó esetben éli, amit játszik. Ezek a transzformálódásnak a mozzanatai, melyek jó esetben megtörténnek, de abban biztos vagyok: az embernek mindig tudnia kell, hogy ez csak egy játék, bár izgalmas, kemény és fárasztó játék.

"Mi színészek, amit látunk vagy tapasztalunk az életben, az életünkben, azt leképezzük a színpadra, újrateremtjük, újrajátsszuk" Fotó: Polyák Attila

– Milyen emlékeket őriz a gyerekkoráról, és hogyan formálták ezek a későbbi művészi identitását?
– Rendkívül zárkózott gyerek voltam, jól eljátszottam egyedül a kis babaházamban, amit az asztalosmester dédnagyapám készített. Az óvodában folyamatosan próbáltak szerepeltetni, de én nem hagytam magam, aztán abba az általános iskolába kerültem, ahol az édesapám iskolaigazgató lett, a gyerekek pedig emiatt azonnal kiközösítettek. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy mindig a mérték az érték. És ha a pályámon végignézek, akkor én ezt a fajta zártságomat megtartottam. Jóban vagyok a kollégáimmal, de a barátaim „civil emberek”. Sok kedves ember vesz körül, akiket nagyon szeretek, de nagyon kevesen vannak azok, akikkel igazán mély a kapcsolatom.

– Pedagóguscsaládba született és majdnem tanár lett. Mi mozdította el véglegesen a tanári pályáról a színészet felé?
– Valójában nem voltam tisztában azzal, hogy színésznő akarok lenni. Sokkal jobban izgatott a tánc, az éneklés, a tanítói, gyógypedagógusi pálya vagy a régészet. A színművészetin a felvételi vizsgán az utolsó rostán estem ki. Abban az évben Zsámbéki Gábor indított osztályt, és akkor Marton László azt üzente nekem, hogy jövőre próbáljam meg újra, így egy évvel később újra jelentkeztem. De közben elveszítettem az édesapámat, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára jártam és mellette dolgoztam. Így amikor felvettek, már nem éreztem azt az euforikus állapotot, és a közeg sem volt annyira vonzó, mint gondoltam. A színművészeti első éve számomra rémálom volt, nehezen nyíltam meg. Kapás Dezső nagyon óvatosan próbált terelgetni, azt akarta, hogy végre elhiggyem, biztonságban vagyok. Sokat köszönhetek neki, mert olyan atyai, emberi figyelmet kaptam tőle, ami sohasem volt tolakodó, mindig azt éreztette velem, hogy ez az utam. Aztán valahogy a második évben elindultam és komolyabb szerepeket kaptam, mint Csehov egyik egyfelvonásos darabjában, a Medvében, de ezeknek a súlyával valójában nem voltam tisztában. Csak azt éreztem, hogy egyre nehezebb feladatokat kapok, és ezeket meg kell ugornom. Végzősként is lógtam a levegőben, mert azt mondták, hogy mindenhol megállok a lábamon, így nem intéztek nekem színházban helyet. Végül az Arizonába kerültem, ahol főszerepeket kaptam, és onnan indult el a Kisváros Várkonyi Gábor által. Kiváló színészekkel kerültem össze a pályám elején: Haumann Péter, Molnár Piroska, Egri Márta, Dörner György, Andorai Péter, Bubik István, Ráckevei Anna, Kozák András, Hollósi Frigyes, Gábor Miklós, Bodrogi Gyula – és még sorolhatnám. És sok kiváló, nagy rendezővel dolgozhattam együtt, mint például a film világában Makk Károllyal. Tőlük akarva-akaratlanul is erőt kaptam. És csak utólag tudatosult bennem, hogy ezeknek a nagy művészeknek a közelében lehettem és a bizalmukat élvezhettem.

– A filmes világ mennyire volt kontrasztos a színházhoz képest?
– A film és a színház két külön világ. A filmben a pillanatokat újra és újra lehet teremteni, a színházban nincs ilyen, az az itt is most művészete. Tíz éven át forgattam a Kisvárosban, ám ennek eleinte szakmai berkekben nem volt olyan jó vissz­hangja. Amikor Várkonyi Gábor felkért a sorozatba, azt mondta, hogy nem lesz egyszerű, mert a sorozatoknak nincs nagy múltjuk, megítélésük Magyarországon, az ember kaphat hideget-meleget. És én kaptam is hideget-meleget, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondolom, ha az ember önazonos és minőségi munkát végez, azzal nem lehet probléma.

– A Nemzeti Színházban kezdte pályáját 1989-ben, aztán több budapesti és vidéki társulathoz is elszerződött, majd 2013 óta újra a Nemzeti tagja. Hogyan élte meg ezeket a váltásokat?
– Volt olyan évad, hogy egyszerre hét színházban játszottam, lubickoltam a munkákban, közben pedig a filmforgatások is beindultak. Ahova hívtak, oda mentem. Nagyon sűrű időszak volt, ami sokat adott és sokat el is vett. Az ember harmincöt éves koráig elég sokat bír, én is pörögtem, de ekkor kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy az idő véges, nem befelé tartok, hanem kifelé, és azt nem tudom, hogy a kifelé meddig tart. Mindig is szerettem a színpadi létet, de amikor az embernek családja lesz, akkor az energiáját, idejét meg kell osztania, és ez a létnek egy másfajta, felelősséggel teli súlyát jelenti.

– Jelenleg tíz előadásban játszik a Nemzeti Színházban. Mi a kulcsa egy-egy karakter hiteles megformálásának?
– Ez attól függ, hogy milyen karaktert alakítok. Sztanyiszlavszkij- és Mejerhold-módszert tanultam, a kettő között az a különbség, hogy a Sztanyiszlavszkij-módszernél a színész a próbafolyamat alatt eljut addig, hogy dühös lesz és az asztalra csap, a Mejerholdnál pedig az asztalra csap, és ettől dühös lesz. Ha mindkettőt jól, hitelesen és önazonosan műveljük, akkor az eredmény ugyanaz. Nem szeretem, ha beskatulyáznak. Mindig keresem az újat, és ha akár csak egy pillanatra is sikerül meglepnem magam, az már jó érzés.

– Mi indította arra, hogy a színházon túl más utakat is keressen az önkifejezésre és a fejlődésre?
– A Covid megmutatta, hogy az élet nem csak a család és a színház körül forog. Annyi csodálatos dolog van még a világban, ami érdekel. Azt éreztem, hogy fejlődnöm kell, és eldöntöttem, hogy hatha jógaoktató végzettséget szerzek és elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a tanári szakot is. Kérdés, hogy az ember beleöregszik a munkájába, vagy talál olyan impulzusokat, amelyek kapaszkodót adnak, így új energiákkal alkothat más területen. Mindenben benne van az alkotás, a tanításban is. Úgy vélem, sosincs kész az ember, mindig tanulunk.
– Az éneklés milyen helyet foglal el az életében?
– Központi helyet: hetente kétszer járok ének­órára. Van két lemezem, szívesen koncerteznék, de pubokban nem akarok énekelni. Nagyon szeretem a jazz- és rockdalokat, a harmincas-negyvenes évek zenéit, a bossa novát, a bolerót és a klasszikusokat is, viszont a rap nem feltétlenül az én műfajom.

Borítókép: Tóth Auguszta színésznő (Fotó: Polyák Attila) 
A Lugas interjúsorozatában Tóth Auguszta Bordás Roland színésznek adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.