Szörényi Levente: Én rock and rollt akarok énekelni, de azt mindig!

Kozmikus rezonancia – így nevezi Szörényi Levente azt a folyamatot, amelynek során megalkotta a nemzetünk számára oly jelentős műveit. A Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző, gitáros, énekes, szövegíró, az Illés zenekar oszlopos tagja idén ünnepelte 80. születésnapját. Karácsonyi nagyinterjúnkban múltról, jövőről, magyarságról és az István, a királyról is kérdeztük.

Karácsonyi nagyinterjúnk Szörényi Leventével Fotó: Polyák Attila

– Legutóbb egy könyvbemutatón láttam önt a színpadon, mivel meghívták beszélgetőpartnernek. Ezt azzal indokolták, hogy az Illés jelentette zeneileg az origót a kommunista időkben.

Szörényi Levente nyolcvanévesen is maga a nevetős élet és a tiszta magyar gondolat (Fotó: Polyák Attila)

– Nem csak zeneileg, szellemileg is.

– Tudták, érezték akkor, hogy éppen történelmet írnak?

– Nem, á, dehogyis. Nagy Feró azt mondta sok évvel ezelőtt, hogy az ember azért csinálta ezt, mert jól lehetett vele csajozni. Ez részben igaz is volt, mert én épp a Bercsényi kollégiumban ismertem meg az első szerelmemet, amikor Illés Lajos meghívott vendégjátékra. Igen ám, de én megtanultam hegedülni, gitározni. Sőt, ebből az egész műfajból én voltam az egyetlen annak idején, aki tanult még énekelni is. Mindenki ordított, ahogy tudott, de engem figyelmeztettek, hogy ha beindul az Illés szekere, a turnék, a napi szintű fellépések, azt nem megfelelően képzett hanggal nem lehet végigvinni. Itt a legjobb példa erre Vikidál Gyula. Nem szeretném bántani őt, mert Koppányt jól elénekelte, de az Atilla, Isten kardjában a szintén főszerep szólamot egy oktávval lejjebb kellett már megírnom neki.

– Ez nem azért történt, mert idővel a hang is megváltozik?

– Nem. Ennek megvan a szakmai oka. Őt megkínálták a Nyomorultak Jean Valjean szerepével, és akkor elment énekelni tanulni. De már késő volt. Nálam viszont bejött. Amikor az énektanárhoz jártam már néhány hónapja, egyszer csak azt mondta: figyelj, Levente, nem akarsz operaénekes lenni? Én, dehogy akarok operaénekes lenni! Isten ments! Én rock and rollt akarok énekelni, de azt mindig!

– A tehetsége is megvolt, hiszen 16 évesen már dalokat írt. Értette akkor, hogy éppen zenét szerez?

– Nem igazán. Az ember gitározott, pengetett és előjött. De azt azért ne hagyjuk ki, hogy esténként a rádiót hallgatva bemásztak a fülembe, lelkembe Neil Sedaka, Paul Anka és a többiek dallamai. Nekik még volt stílusuk. Ezt sajnos manapság már nem lehet számonkérni az újabb és újabb zenéktől… Mi ráadásul olaszosak voltunk Szabolccsal (Szörényi Szabolcs – a szerk.) a gimnáziumban, azzal meg együtt jártak az olasz slágerek. Ezeket mind el is énekeltem a gimnáziumban. Na, hát így kezdődött. És persze elég korán eljutott az ember odáig, hogy megpróbált saját dallamot is kitalálni. Ilyen volt az Itt állok egymagamban, akkor még más szöveggel, és a Rohan az idő.

– Az István, a királyról is beszélt a könyvbemutatón. Az mondta, amikor bementek a stúdióba fölvenni az egyes részeket, nem mindig emlékezett arra, hogy azokat ön szerezte. Úgy fogalmazott, hogy egyfajta kozmikus rezonancián keresztül érkezett az ihlet.

– Én csak feltételezem, hogy így lehet, mert ez úgy túl misztikusan hangzik, hogy az ember nem találta ki, aztán mégis ott van. De ennek a hatásait a most megjelent könyvemben (Utazás ég és föld között) le is írom. Ahhoz, hogy valaki ezt a rezonanciát fölfogja, el kell belül csöndesíteni mindent. Ha alkotunk, meg amúgy is. Agyban, lélekben. Ez az az állapot, amit én úgy észleltem utólag, amikor a stúdióban készültünk a felvételre, mintha erre nem emlékeznék, mármint hogy ezen én nem dolgoztam. Mert valahogy furcsa módon a darab végén olyan szerkesztést hajtottam végre, hogy a korábbi zenei motívumokkal párosítottam az újat. Ez egy zenei fogás, hogy egy korábbi történés visszhangzik egy új helyzetben. És ez ott volt, ráadásul túl tökéletesen illeszkedett ahhoz, hogy ezt én találtam volna ki.

– Van egyébként az István, a királyból kedvenc része?

– Olyan nincs, de emlékezetes van. Már a stúdióban ülünk, sorban vettük föl az alapokat, mert nem volt arra lehetőség, hogy digitálisan ide-oda rakosgassuk, mint manapság. Ráadásul vészesen következett egy rész, amivel nem készültem el. Minden megvolt a legvégéig, de ennél nagy drukkban voltam, ám mégsem bírtam megírni. Ez volt Deák Bill Gyula része (Áldozatunk fogadjátok – a szerk.). Akkor emlékszem, hogy kimentem Perbál környékére egy lovas tanyára, aminek vendéglője is volt. Beültem, hogy valamit kajáljak. Erre odajön a kocsmáros, s mondja: Szevasz, Levente, mi újság, mit csinálsz? Majd csak kiszedte belőlem, hogy dolgozom egy rockoperán. Elmondtam neki a problémámat is. Egy idő után otthagyott, majd visszajött egy üveg borral, letette az asztalra: Na, Levente ezt majd vidd haza, kóstold meg, és majd meglátod – ennyit mondott, ez volt a biztatás. Akkor született meg Deák Billnek az Adjatok, adjatok… De nem azt jelenti, hogy ezt tartom a legjobbnak a darabból, csak ennek van egy emlékezetes története.

– Az Illés második letiltása egy BBC-s interjú miatt történt, amiben elvileg önök azt mondták, hogy a hosszú hajat nem szeretik Magyarországon, ezt pedig nehezményezték a hatalmasok. Jól tudom?

– Valami ilyesmi hangzott el. Berendeltek a minisztériumba, ült velünk szemben Barnáné elvtársnő, akit arra kértünk, hogy ha lehetséges, mutassák meg, hogy mégis mit mondtunk, amiért letiltanak. Nem volt kétségünk afelől, hogy lehallgatták, és föl is vették az egészet. Erre azt mondta: itt mi kérdezünk! Hát így. Ez akkor így működött, esély sem volt arra, hogy az ember tisztázza magát. Nem is az volt a céljuk, mert akkor már évek óta azon ügyködtek különböző módszerekkel, hogy valahogy padlóra vigyék az Illés zenekart. Így jött az éves letiltás. De hát akkor legalább volt időnk gyereket nemzeni. Ezt konkrétan mondom, mert ez ’70-ben volt, és Örs fiam meg ’71 februárjában született.

– Köszönjük szépen az elvtársaknak!

– Hát igen. Az életet nem lehet másképp, csak humorral végigvinni. De ez tényleg így volt, Szabolcsnak is akkor született egy gyermeke, nekem is.

Fotó: Polyák Attila

Lelki utazásairól is ír új könyvében Szörényi Levente

– Új könyve, az Utazás ég és föld között gondolata, ötlete hogyan született?

– Megjelent még tavasszal ügynökségünknél, a Zikkuratnál egy másik könyv a 80. születésnapom alkalmából, 80 fényképpel és szöveggel a barátaimról, az iskolákról. De közben ott állt egy különleges anyag, amiből engem sokkal jobban meg lehet ismerni. Az Utazás ég és föld között bemutatja azt, amiről korábban is beszéltünk, hogy mi az alkotási folyamat, milyen az alkotó ember lelkivilága. Illetve amire nagyon büszke vagyok, hogy olyan művészekkel kooperálva jöttek létre dolgok például a pomázi Klissza-dombon vagy Pilisszántón, mint Melocco Miklós, Makovecz Imre, Csete György és a többiek, akikkel nemcsak jó barátságban voltam, hanem szellemi kontaktusban is. Így az egész anyagot könyvbe rendeztem, még a címet is én adtam neki. A kötet arról a lelki utazásról is szól, amikor az ember kinyílik a kozmikus világ felé, és abból megvalósul valami. A legeklatánsabb példája ennek, amiről most írok először, hogy miként született az a koboz, aminek az Atilla, Isten kardjában felcsendül a hangja. Nem voltam megelégedve azzal a hangszerrel, amit a népzenészek koboznak tartanak. Mert biztos, hogy nem ilyen volt nekünk Ázsiában, mielőtt idejöttünk. Így ebben a könyvben leírtam ennek az új hangszernek a megszületését, ami aztán tényleg egy nagyon misztikus történet.

– Olvastam. Ez az inspiráció is a kozmikus rezonanciának köszönhető?

– Igen, csak ez egy hosszú ideig tartó folyamat volt. Egyrészt az ember nem tud mindig olyan állapotba kerülni, mivel ez egy valójában és szó szerint teljesen magányos, nem vagy ott állapot. Majd fogsz egy ceruzát, és egy üres lapra rovásírást vetsz, nem latin betűket. Ezt a gömbölyded rovást ráadásul nekem meg is kellett tanulnom. Nem kell beszélni, csak gondolni, és a ceruza elindul a papíron. Hát persze, mert itt van bennünk az a kis lélekparány, ami mozgatja.

– Sikerrel járt ez a fárasztó munka?

– Igen, megépítettük az Opera hangszerjavító műhelyében a kobozomat. Teljesen pontosan érkeztek az intuíciók arról, hogy milyen széles a nyaka, milyen a kereksége, milyen az átmérője, hova esik a hangluk, meg hogy négy húr van rajta. Aztán már ezen tudtam „kommunikálni”, így érkeztek a dallamok.

– Ezekről is ír a könyvében, sőt versek is szerepelnek benne.

– Igen, mert megkértek, hogy Szervátiusz Tibor kőbányai szoboravatásán mondjak néhány keresetlen szót. Én nem vagyok műítész, így írtam egy verset. Ez is már egy amolyan spirituális utazás volt, azért is került bele ebbe a könyvbe. Elgondoltam, hogy sok-sok idő után én ugyanott járok, és akkor is még magyarul beszélnek, és engem is megértenek. Hát ez a művészi alkotás lényege, hogy valamit elgondol az ember, és azt egyszeriben megvalósítja. Lement az avatás, utána összetalálkoztunk az öreg Csoórival. Azt mondja: Szevasz, Levente! Te írtad ezt a verset? Mondom, hát persze. Hogy jössz te ehhez? – szó szerint ezt mondta, gondolom, tetszett neki. Makoveczcel is volt egy ilyen élményem, amikor eljött hozzám Pilisszántóra egy beszélgetésre. Már állt a házam, amit magam terveztem. Amikor megérkezett, elment a könyvtárszobáig, ott megfordult, és szó szerint azt mondta: Fasza, ki tervezte? Mondom, én. Erre ő: Akkor szar! Ennek a két embernek az óriási dumáját azóta is őrzöm magamban. Nagyon tisztelem őket.

– Mit gondol, merre tart a világ napjainkban?

– Erről nagyon komoly globális elgondolásom van, amihez sokat tanulmányoztam egy csillagtérképet is. Valamint van egy nagyon érdekes könyvem az ókori Egyiptomról, amiből kiderül, hogy ők azt a kozmikus konstellációt, amiben a kultúrájukat elindították, úgy nevezték, hogy Első idő. Az Első időt, ha órát nézünk, úgy kell elképzelni, hogy déli 12 órától este 6 óráig tart. De ez asztrológiailag is be van osztva (ehhez is kellett a csillagtérkép): az Első idő az Oroszlán csillagkép hatása alatt volt, majd jöttek a többiek, jelenleg pedig a Halak korszakát éljük. Ez utóbbi a kereszténység kora és most jár le. Elég sok mindenből tapasztalhatjuk ezt, de leginkább a nyugati civilizációk széteséséből. Most a Halak végében járunk és a Vízöntő korszak jön, ami mindent felforgat. De van egy jó hír is ebben, hogy semmi nem marad titokban. Ezt is látjuk. A Vízöntő korszakot nem fogjuk tudni igazán életünkben megtapasztalni, de a jeleit már látjuk.

– Ezek szerint a rockopera végén, amikor István azt énekli: veled, Uram, de nélküled, az a Halak korszak végére utal?

– Ennél sokkal földhözragadtabb a magyarázat. Az István, a király végén az az üzenet a politikumnak szólt. A horizontális erőtér Moszkva volt akkoriban, de a jelenkori hatalom most éppen Brüsszel. Azok, akik uralkodni akarnak és meg akarják mondani neked, hogy te hogyan lépjél, mit csináljál, az az ő döntésük, amit valójában lépsz. A vertikális, vagyis a Felső Világ irányába mutató erőtér nem kérdéses egy érző lelkű ember számára. Na, ezt sokan nem értették. Például Szamóca se (Eperjes Károly – a szerk.). Sok éve egy márciusi összejövetelen a Vigadóban odajött hozzám, pont, amikor kijöttem a mosdóból. Azt mondja: Á, szevasz! Soha nem találkoztunk egyébként, mondom: Szevasz! Erre ő: figyelj, van egy perced? Mondom: én már ráérek. Erre ő: nagyon nem szeretem ezt az István, a királyt. Persze, az évek során annyi minden éri az embert, hogy kifejlődik a humorérzéke, sokszor elég gyorsan kell reagálni. Mondom: Szamóca, ne haragudj. Ezt most mondod? – és otthagytam. Elültettem benne a kétséget, hogy hadd gondolkozzon, hogy ha korábban szól, akkor talán meg se írom a rockoperát (nevet).

Fotó: Polyák Attila

– Egyébként a rockereknek mindig szimpatikusabb volt Koppány…

– Igen, ez azóta is elgondolkodtató. Ebből is időtállónak látszik ez a darab, merthogy az előbb is említettem Brüsszelt. Hát jós, táltos volt ez a Koppány, hogy megjósolta azt, hogy ebből baj lesz? Lett. Nem a kereszténységből lett a baj, hanem a nyugati önzéscentrikus, cserbenhagyásos politikából. Ez már István király idejében elkezdődött…