– November 15-én a Papp László Sportarénában ünnepli a 77. születésnapját. Mit jelent ez a koncert önnek?
Deák Bill Gyula a magyar blues királya
– Nagy izgalommal várom, és hatalmas hálát érzek a közönség iránt, amiért évtizedeken keresztül mellettem állt. Igyekszem viszonozni ezt a szeretetet.
Lesznek vendégek is: Tátrai Tibor, Ferenczi György, Takács Tamás és természetesen a Deák Bill Blues Band.
A számok átölelik a művészetemet, a Hobo Blues Bandtől mostanáig játszunk mindenfélét, ami fontos volt, de az egésznek a gerince adott: a régi számokat kell játszani, mert várják az emberek, köztük a Rossz vért, a Kőbánya bluest, a Felszarvazottak balladáját meg az István, a királyból is két számot.
– Ha visszatekint, mi az első kép, ami bevillan a pályája elejéről?
– Az, ahogyan játszani kezdtünk a hatvanas években. Akkor jött be Magyarországra a Beatles, a Rolling Stones és az Animals. Az első zenekarom a Sztár volt, velük minden tehetségkutatót megnyertünk. Aztán jött a Loyd, a Napsugár, a Wanderers, meg vendégként a Syrius és a P. Mobil.
Tizenegy éves voltam, amikor orvosi műhiba következtében elvesztettem a fél lábamat. Nagyon jól futballoztam, a mai napig szeretem a sportokat. Akkor nem volt más kiugrási lehetőség, mint elkezdtem zenélni, énekelni, és azt mondták, hogy jó hangom van. Így indult.
– Chuck Berry az 1970-es évek végén azt mondta önről, hogy a „legfeketébb hangú fehér énekes”.
– Amikor itt játszott Magyarországon, az Old Boys volt az előzenekar, amiben vendégként felléptünk Tátraival és Pókával. Hallotta a hangom és megkérdezte, ki ez a fekete ember, aki énekel. Mondták neki, hogy fehér. Erre azt felelte: „Ez lehetetlen, ilyen fekete hangú fehér ember nincs.” Azóta hívnak így.
– A szólókarrierje a Rossz vér című albummal kezdődött, és nagy siker lett. Milyen zenekari próbálkozásai voltak utána?
– A Rossz vér nemcsak hogy a mai napig sláger, de mondhatom, hogy az ország egyik legjobb lemeze. 1987 óta – amióta létrehoztam a Deák Bill Blues Bandet – abban énekelek. Viszont volt néhány kalandozás: vendégeskedtem a Jam együttesben és még egy-két helyen.
– Az 1983-as István, a király rockopera nagy élmény lehetett minden szereplőnek. Az ön életébe mit hozott?
– Az egyik legkedvesebb korszakom volt a Hobo Blues Band mellett. 1990-ben a Népstadionban kilencvenezer ember előtt adtuk elő a rockoperát, óriási hangulat közepette. Olyan emberek is megismertek ekkor, akik addig nem tudták, hogy ki vagyok.
– Sokszor mondta, hogy a blues egy életforma. Mit jelent ez most ennyi év után önnek?
– Mindig ugyanazt jelenti. Kőbányán születtem, gyerekkoromban a szüleimmel egy szobában laktunk hatan, ott is mosakodtunk egy lavórban. Nem volt könnyű, főleg így fél lábbal, de mindig megvoltunk. A nehézségek ellenére szép kamaszkorom volt. Fél lábbal ugyanúgy futballoztam, lábteniszeztem és mindent csináltam, mint a többiek.
Aki nem kapott eleget a sorstól és az élettől, az igazából nem is tudhatja, hogy mi a blues-zene. Azt mondták a feketék is, de hát az tényleg így van: aki nem tudott örülni egy cukros zsíros kenyérnek vagy egy almának, az nem is tudhatja, hogy miről szól ez a zene. A bluesban benne van minden: a fájdalom, a derű, a fricska és a remény. Tele van érzelemmel.
– Volt olyan időszak, amikor a blues segített átvészelni a nehézségeket?
– Az egész életemet a bluesnak és a közönség szeretetének köszönhetem. Ők nem hagytak el és szeretnek a mai napig, amire nagyon büszke vagyok. Nagyon tisztelem a közönséget. Azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és ebből élek. Ez óriási ajándék.
A blues mindig kisebbségi zene volt. Soha nem volt tömegzene, Amerikában sem. De aki érti, az érzi is. Mi behoztuk ide Magyarországra, megszerették, és volt, amikor nagyon ment.
– Kőbánya ma is fontos az életében.
– Itt nőttem fel, ide kötnek az emlékek. Kőbánya díszpolgára vagyok, és büszke vagyok erre. Sok nagyszerű ember jött innen: sportolók, művészek, színészek. Amikor pár évig Újpalotán éltem, mindig visszahúzott ide a szívem. Visszajöttem, hogy közel legyek anyámhoz. Ő már nincs, és fél éve a feleségem is elment. De itt vannak a gyerekeim, most együtt lakunk, és ez nagyon jó így.
