– Hamarosan betölti a 75-öt. Ebből az alkalomból november 18-án ad nagykoncertet a Budapest Papp László Sportarénában. Van önben egyfajta számvetés, át szokta gondolni, hogy honnan hova jutott?
– November 8-án leszek 75 éves, de kifejezetten emiatt nem gondoltam végig a pályámat, megtettem már sokszor máskor. Egy biztos, hogy tartalmas évek voltak ezek. Mindent a kitartásomnak és a zene szeretetének köszönhetek.
– Mi az, ami még hajtja, ami miatt nem válik rutinszerűvé a koncertezés?
– Szeretni kell ezt a dolgot, szívből csinálni, nem csak a pénzért. Nálam a zene egy szerelem. Azért utazom ilyen sokat még mindig, járom az országot, mert szeretem ezt.
– Hogyan tartja kondiban magát?
– Tíz éve volt egy infarktusom, azóta abbahagytam a dohányzást, odafigyelek az étkezésre is, és minden nap háromszor tornázok. Néha kimegyek itthon a kertbe, sétálgatok egy kicsit, ez is jót tesz. A hangomra is vigyázok. Próbáltunk a múlt héten, a napokban is fogunk. A sok koncert karbantartja a hangszálaimat, ez sokat számít.
– Már gyerekként erős hangja és nagy hangterjedelme volt. Igaz, hogy megpróbáltak operaénekest faragni önből?
– Igen, apámék beírattak Kőbányán a zeneiskolába, de az opera egészen más világ, egy nagyon komoly műfaj, amibe nem szerettem bele igazán.
– Pedig Pavarotti nagy kedvence volt.
– Igen, ő a mai napig az. Imádom Pavarottit, Carusót és Mario Lanzát is. De nem próbálkoztam ezzel a műfajjal, a bluest és a rockot sokkal jobban szerettem.
– Mikor ismerte fel, hogy jól énekel? A legenda szerint amikor meghallotta egy koncerten Orszáczky Jackie-t és Lakatos Bögöly Bélát, másnap abba akarta hagyni az éneklést. Mit tudtak ők akkor, amit ön nem?
– Ez így volt, lementem a Rákfogó koncertjére, és olyat hallottam, amit azelőtt soha. Azt éreztem, hogy nem tudok semmit hozzájuk képest. Olyan kisugárzásuk volt, amilyen nem volt itthon senkinek. Rengeteget tanultam tőlük, és jó barátságba is kerültünk egymással. Sokat énekeltem velük a Syriusban.
– Több mérföldköve van zenei pályájának, az egyik legfontosabb kétségkívül a Hobo Blues Band (HBB), amelynek 1979-től 1985-ig volt tagja. Ahhoz, hogy bekerült ebbe a kultikus bandába, egy másik kőbányai srác is kellett.
– Igen,
Póka Egonnal egy telepen laktunk. A Sztár zenekarban énekeltem akkoriban, amellyel Kőbányán szinte minden amatőr fesztivált megnyertünk. Abban az időben kezdtek zenélni Pókáék is. Többen jártunk hozzá, együtt hallgattunk zenéket, így indult az egész.
Csillaghegyen próbáltunk a Sztárral, állítólag Hobo már a buszon is látott, aztán Egon mondta, hogy itt van ez az ember, meghallgattak, és onnantól rendszeresen koncerteztem velük. Később jött az Omega–Hobo Blues Band-turné, ahova nem akartak elengedni. Pedig akkorra már rég megvolt az ORI-vizsgám. Szerencsére Benkő László és Kóbor János kiállt mellettem, hivatalosan is zenekari tag lettem, és így tudtam elmenni velük országos turnéra.
– Az 1970-es években egy bakelitlemez lejátszása külön rituálé, már-már szakrális élmény volt. Önre melyik album volt igazán nagy hatással?
– Több ilyen is volt, például a Colosseum vagy a Syrius, Jimi Hendrix volt a mindenem, a példaképem. Nagyon szerettem a magyar gitárkirályt, Radics Bélát és Bencsik Samut is. Jó lemezekhez tudtunk hozzájutni, és persze folyamatosan a Szabad Európa Rádiót hallgattuk.
– Hogyan látja, minek volt köszönhető, hogy a blues ilyen széles körben el tudott terjedni akkor?
– Az 1970-es, 80-as években ez egy új dolog volt Magyarországon, a Hobo Blues Banddel mi hoztuk be a bluesműfajt, amit aztán hamar megszerettek, és volt is rá igény. Jó volt a zene, jók voltak a szövegek, és ezt a közönség is értékelte.
– Egy HBB-dalszöveg már-már költészet. Ez a fajta igényesség eltűnőben van.
– Pedig nagyon sokat számít egy dalnál, hogy el tud-e rajta gondolkodni az ember. Úgy látszik, ez ma már nem trendi. Én nem vagyok szövegíró, de nagyon hálás vagyok, hogy olyanok írtak nekem, mint Hobo, Horváth Attila vagy Koltay Gergő. Örülök, hogy velük dolgozhattam, dolgozhatok.
– Sok ága van a bluesnak itthon is, amit ön játszik, az rhythm and blues. Vagy inkább Kőbánya-blues?
Ha az a Kőbánya-blues, amikor egy ötször ötös szobában lakik az ember, lavórban fürdik, vécére a folyosó végére jár ki, akkor igen, azt játszom. Aki nem élt meg nehéz perceket, az soha nem tud igazán jól bluest énekelni.
A mi családunk életében sok nehézség volt. Tizenegy éves koromban nagyon tehetséges futballista voltam, soha nem akartam énekelni. A mai napig a focit imádom a legjobban. De aztán egy orvosi műhiba következtében elveszítettem az egyik lábam, onnantól máshogy alakult az életem.
– Generációkon átívelő a sikere. Mi a közös pont a dalaiban, amelybe bárki bele tud kapaszkodni kortól függetlenül?
– Például a jó a szövegek, másrészt nagyon fontos, hogy hiteles legyen valaki. Én úgy érzem, hogy az vagyok.
Nem adtam el magam soha, maradok az, aki voltam. A legfontosabb: embernek lenni, minden körülmények között.
– Ahhoz mit szól, hogy akár a Középeurópai Hobo Blues III, a Mindenem a tévé vagy a Ne szeress engem ma újra kivirágoznak azáltal, hogy feldolgozzák őket? Játssza ezeket a dalokat Tátrai Tibor a Godfaterrel, de említhetném a Tornóczky All Accesst is.
– Tornóczkyék felkértek, hogy énekeljem el velük a Középeurópai Hobo Bluest, és meg is tettem. Ezek jó számok, azért játsszák őket, de én azt gondolom, hogy az eredetinél nincs jobb.
– Tervez új lemezt?
– Igen, alakulnak a dalok, vannak már hozzájuk Horváth Attila által írt szövegek, remélem, hogy jövőre meg tud jelenni a lemez.
– Az arénás koncertre milyen repertoárral készül?
– Azt nem árulhatom el. De az biztos, hogy a koncert gerincét a nagy számok adják majd, természetesen lesz Rossz vér, Kőbánya blues, Hatvan csapás. Ezek a dalok sosem maradhatnak ki. A többi legyen meglepetés.
Borítókép: Életműkoncertre készül Deák Bill Gyula (Forrás: Green Stage Productions)
