Minden generációnak megvannak a maga bálványai. A hatvanas évek közepétől immár hazánkban is az angolszász beatmuzsika uralta a mezőnyt; tömegeket mozgatott meg, fiatalok százai, ezrei tomboltak az új zenére. Banovich Tamás filmje, az Ezek a fiatalok 1967-ben került vászonra, és zenéje az első magyar beat nagylemezre. Noha a mozi elsősorban az Illés együttes és Koncz Zsuzsa dalaira épült, a korszak másik két vezető zenekara, a Metró, illetve az Omega is kapott villanásnyi lehetőséget, csak hogy érzékeltessék: lám, a szocialista ifjúság – szemben a rothadó kapitalizmus zenerajongó fiataljainak (szerintük) esztelen őrjöngésével – kulturáltan, konszolidált körülmények között is remekül tud szórakozni. Röpke tizennégy esztendő múltán – közben felnőtt egy generáció – nagyot fordult a világ. Vasfüggöny ide, szocializmus oda, a felnövekvő ifjúság „megteremtette” a maga zenéjét. Támogatás híján alulról építkezve.
A nyolc esztendővel korábban felbomlott Illés zenekar 1981-ben adta első nosztalgiakoncertjét, Szomjas György rendező pedig abban az esztendőben rukkolt elő kultfilmjével, a Kopaszkutyával,
amely a nyolcvanas évek mainstream muzsikáján keresztül egy generáció életérzését helyezi középpontba.
A két alkotást összevetve hamar kiderül: „Ez az a ház, ahol semmi se változik / Ez az a ház, ahol áll az idő”. Azaz valami mégis: a hatvanas évek szocialista ifjúságának életvitele, konszolidált szórakozási szokásai a maga mögött hagyott csaknem másfél évtized alatt jelentősen átalakulnak. Amit a szocialista uralkodó elit cseppet sem tolerál: „Figyeld a rendőrt, valakit űz” – hívja fel a figyelmet Hobo Földes László magyarra fordított You Gotta Move című, rhythm and blues opuszában. Majd az Illatos dal refrénjében még ennél is tovább megy: „Csípi a szemem ez a spray / Ne ide fújják / Ez a srác nem kér!” A dalszövegek „duplafedelűsége”, zseniális kettős értelmezése talán az egyetlen közös pont a két műfaj, valamint Bródy János és Hobo között.
Mi sem jellemzőbb a nyolcvanas évek elhibázott kultúrpolitikájára, hogy a Kopaszkutya filmalkotást a mozik sokáig műsoron tartják, zenéjét viszont nem engedik nagylemezre. Arra, hogy a Deák Bill Gyula és Hobo énekével, valamint a Hobo Blues Band karizmatikus játékával előadott, jórészt Póka Egon basszusgitáros által jegyzett veretes blues-rockmuzsikát a rajongó otthonában is élvezhesse, tizenkét esztendőt kell várakozni. Csupán a rendszerváltozást követően, 1993-ban kerül a boltokba, immár CD-formátumban.
A hagyományos vinyl nagylemez tehát a maga idejében kimaradt, a GrundRecords kiadó azonban 2023-ban – és a huszonnegyedik órában – mindkét hanghordozó felületen, sőt digitális platformokon pótolta a hiányosságot. Rozgonyi Péter hangmérnöknek köszönhetően feljavított hanggal, a Nemzeti Filmintézet jóvoltából pedig bónuszként a Torta című felvétel eredetitől némileg eltérő, filmbeli verziójával. A ’93-as kiadványhoz képest a külcsín is jelentősen változott: Tőkés Zoltán az eredeti filmplakát felhasználásával, ha nem is gusztusosabb (a piros-lila színkombinációra nehéz lenne pozitív jelzőt találni), ám új borítót kapott.
Aki 1981-ben beült a moziba a Kopaszkutya című alkotásra, minden valószínűség szerint megveszekedett rockzene rajongó volt, nem is sejtve, hogy megkezdődött a kemény zenét érintő visszaszámlálás. Miközben a perifériára szorított Fekete Bárányoknak kikiáltott három formáció közül
a P. Mobil, illetve a Beatrice elkeseredett szélmalomharcát vívta a hanglemezgyárral, a Hobo Blues Band már egy évvel korábban felvehette debütáló nagylemezét.
S, ha nem tiltják be, a Kopaszkutya lett volna a következő. De – állítólag épp a Torta miatt – betiltották. A filmzene anyagából a Hosszúlábú asszonyt, a Kőbánya bluest, a Tetovált lányt, valamint az Enyém, tiéd miénket mindenesetre sikerült átmenteni a soron következő Oly sokáig voltunk lenn… albumra. Ez utóbbi Hobóval duettben, a többi Deák Bill Gyula nyers, erős, érdes-karcos orgánumával szólal meg.
A címadó Kopaszkutya inkább rock, mint blues harapós riffel, páros lábbal mellkason rúgó, mégis fülben maradó verzével és refrénnel, mára nemzedéki himnusszá lett. A két tradicionális amerikai blues, a már említett You Gotta Move (ebből csupán egy részlet hallható a lemezen) valamint a Tobacco Road magyarra fordítása több mint telitalálat. Ha zenéjében, hangszerelésében nem is (noha könnyen megjegyezhető), de mindenképp kiemelkedő az ominózus Torta, amelynek merész, áthallásos, odamondogató szövege nem csoda, ha kiverte a biztosítékot az illetékeseknél: „Egy kopasz bácsi ígérte, az ország egy szelet / És majd tortát eszik minden magyar gyerek”. Nem kevésbé meghökkentő és elgondolkodtató korrajz az elbeszélő stílusban, Hobo által énekelt Belladonna: „Lassított a vonat, a kalauz beszólt / Na, lányok, leszállás, ez mán itten Aszód!”. Vagy éppen Bill előadásában az Édes otthon, amely hamisítatlan kőbányai gettós életképet vázol fel a kocsma, a család, és a haza után sóvárgó disszidens családtag háromszögével. Elkeseredett, önostorozónak tűnő vallomás a Bunkó vagyok „Hamar megtanultam, mit is kell hát tennem / Hé, te, bunkó vagyok”. A Tetovált lány pedig korántsem a jelenlegi trendről, sokkal inkább az akkori börtönlakók, csibészek körében elterjedt „bőrvarrásról” szólt. Ami úgyszintén nem az elit budai kerületek polgáraira volt jellemző.
Noha nem tartozik szorosan e kritika tárgyához, mégis szükséges megjegyezni: a Kopaszkutya film – helyenként humorral átszőtt, költői túlzásokkal tarkított – egy rockzenekar hányattatásai mögött rejlő látens –
társadalomrajz, korkép a nyolcvanas évek magyar fiatalságának kilátástalanságáról, élethelyzetéről, kulturális szokásairól.
A hangban felújított Kopaszkutya LP és CD pontos lenyomata a nyolcvanas évek egyik fontos zenei vonulatának egy ’78-ban alakult zenekar tükrében, amely nem kevesebbet tett, mint megteremtette a magyar blues, rhythm and blues, blues-rock alapjait. Hobo dalszövegei pedig a korszak reményt vesztett, magára hagyott, úgynevezett kulcsos vagy lakótelepi fiataljainak jelentettek nem csekély kapaszkodót.
Borítókép: Szomjas György kultfilmjét 1981-ben mutatták be (Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)
