„Kopaszkutya, csókolj meg!” – Negyven éve mutatták be a kultfilmet

Nemzedékeken átívelő siker adatott meg a nemrégiben elhunyt Szomjas György által rendezett és negyven éve bemutatott Kopaszkutya című filmnek, amelynek zenéjét viszont nem volt hajlandó kiadni a Bors Jenő–Erdős Péter-tandem által irányított Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV). A komplett nagylemezre való Hobo Blues Band-hanganyag furcsa kettősséget élt meg 1981-től: a koncerteken lényegében szabadon játszhatták, míg nagylemezen a filmben elhangzó számok összességét egészen 1993-ig nem lehetett hallani, igaz, néhányat közülük 1988-ban már magánkiadásban megjelentettek. Pedig a filmben szereplő „fekete bárányok” 1981-ben, a filmbemutató idején már vagy nagylemezhez jutottak (Hobo Blues Band) vagy éppen az első LP-jük kiadása előtt álltak, mint a P. Mobil.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Állítólag a Kopaszkutya lemez betiltásából még felsőbb politikai körökben is nagy vihar kerekedett 1981-ben, a kulturális vezetés élénken érdeklődött, hogy egyáltalán hogyan fordulhat elő az, hogy a filmet engedélyezték, de az ugyanazt a zenét tartalmazó nagylemez mégsem jelenhetett meg. Persze ez is csak álcsodálkozás volt, hiszen maga a cenzurális rendszer is következetlen módon működött, sokszor nem tudta a fej, hogy mit csinál a kéz.

Filmpremier: nagy vita után engedélyezés

Addig is voltak már olyan számok, amiket kiadtak lemezen, de rádióban nem sugároztak, voltak, amiket játszottak koncerteken, de lemezen nem jelenhettek meg, ugyanakkor külön rádiófelvételek mégiscsak készültek róluk. A paletta széles volt, és napestig lehetne sorolni a kádári–aczéli cenzúra paradox lépéseit, döntéseit. A Kopaszkutya tehát abszolút beleillett ebbe a képbe, és amikor kialakult ez a fonák helyzet és elkészült a film, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes leírta róla a véleményét az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) 1981 májusában, hiszen érezte a hatalom is, hogy ebben a kérdésben – legalábbis önmagukhoz képest – gyors és precíz döntést kell hozni. Tóth Dezső persze mielőtt tollat ragadott, megnézette a filmet befolyásos potentátokkal, így Bors Jenővel, az MHV igazgatójával, Gyurkó László író-újságíró-színházigazgatóval, Köllő Miklós dramaturggal, Szabó B. István kritikus-irodalomtörténésszel, a híres megmondóembernek számító Vitányi Ivánnal, a Népművelési Intézet korábbi, valamint a Művelődéskutatási Intézet akkori igazgatójával és Pándi Andrással, a KISZ KB Kulturális Osztályának korábbi vezetőjével, aki akkor már az MSZMP KB TKKO alkalmazottja volt (utóbbi személy felkérése milyen érdekes: mielőtt a miniszterhelyettes a TKKO-nak megírta volna a véleményét, még kikérte ugyanazon szervezet egyik munkatársának meglátását – igazi pártállami fából vaskarika). Miután mindenki teljesítette a kiszabott feladatot, meg kellett nyilvánulnia egy megbeszélésen, kifejtve véleményét a filmről. Kicsit persze post festa volt ez a nagy igyekezet, mert már ezt megelőzően, 1981. március 24-én arról tájékoztatta Bors Jenőt Fogarasi István, a film gyártásvezetője, hogy az ebben az ügyben mindenható Filmfőigazgatóság áldását adta a Kopaszkutya bemutatására. A megbeszélésen egyébként olyannyira szerteágazók voltak a vélemények, hogy a bemutatást ellenzők is találtak a filmben pozitívumot, és a mellette állóknak is akadtak fenntartásaik. Összességében a bemutatáspártiak kerültek fölénybe, mert ez az ad hoc bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Kopaszkutyánál jóval renitensebb darabot is játszottak már a magyar mozikban, ráadásul a film reális problémára, a társadalom perifériájára szorított vagy szorult, egyre sokasodó tagjainak helyzetére fókuszált. További érvként merült fel a film engedélyezése mellett, hogy a köztudatban már lábra kelt a híre, így a média segítségével a filmben szereplő zenészek jóformán mártírokká válhattak volna, ha nem került volna sor az országos premierre.

Az MHV célt tévesztett keménykedése

Furcsán, meglehetősen önellentmondásosan működött a Kopaszkutya esetében a cenzúra is. A Táncdal- és Sanzonbizottság véleménye ezúttal nem számított, a filmkészítők ki sem kérték, arra hivatkozva, hogy túlságosan rövid idő állt rendelkezésre a megjelentetéshez képest. Pedig ha nagyon akarták volna, egy hét alatt hagyathatták volna jóvá vagy tiltathatták volna be az összes számot. De ez esetben, ahogy a filmkészítéskor szokás volt, a Művelődési Minisztérium felügyelete alá tartozó, vele egyazon épületben (az V. kerületi Szalay utcában, ahol ma is található az Emberi Erőforrások Minisztériuma) működő Filmfőigazgatóságé volt a döntő szó, és ha ők engedélyezték a filmet, illetve helyénvalónak találták a benne található zeneszámokat is, akkor okafogyottá vált a sanzonbizottsági engedélyeztetés. Nem így működött azonban az MHV lemezpolitikája. A filmbemutató közeledtével egyre jobban szorította őket az idő, így meg kellett vizsgálniuk a számokat, leginkább azok szövegét. A filmesek el is küldték ezeket a lemezgyáriak potentátjainak, de amikor meghallották egyebek mellett a Kőbánya blues, a Hosszúlábú asszony, az Illatos dal és a Tetovált lány zenéjét, és elolvasták hozzá a szövegüket is, egyöntetűen úgy döntöttek, hogy nem adják ki a film zenei anyagát. Sőt Erdős Péter „botfülű popcézár” keze egészen odáig elért, hogy a Corvin moziba tervezett filmbemutatót is megakadályozza, nem kis túlzással azt állítva, hogy az oda betóduló, általa primitívnek mondott közönség szétverheti a filmszínház bútorzatát. Azt már azonban nem tudta vagy nem akarta keresztülhúzni, hogy egyéb vidéki helyszíneken, illetve eleinte zártkörűen, pártfelügyelet alatt akár Budapesten is, megnézzék a fiatalok a filmet.

Végül az ősbemutatóra 1981. április 6-án, a négynapos országos ifjúsági filmnapok keretében, annak is az utolsó napján került sor Szolnokon. A hatalom megadta a módját ennek a monstre rendezvénynek, nemcsak azért, mert a „felszabadulás” április 4-re tett évfordulójára tették, hanem azért is, mert a szolnoki Vörös Csillag moziban Bánóczi Lajos, a megyei Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Bizottságának első titkára, illetve Almási Tamás filmrendező nyitotta meg ünnepélyesen. Utóbbi Ballagás című filmjét szintén bemutatták, amelynek szintén van könnyűzenei vonatkozása, hiszen az Edda Művek szerepelt benne, valamint a végzős gimnazista osztály tanulói között ott találjuk Szulák Andreát és Zoltán Erikát. A helyi sajtó összesítése szerint négy nap alatt nem kevesebb, mint ötvennégy rendezvényt tartottak, amelyen tizennégyezer fiatal jelent meg. A filmbemutatóknak és a hozzájuk kapcsolódó rendezvényeknek a szolnoki Vörös Csillag, Tisza és Tallinn mozik, valamint az 1979-ben átadott Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (mai nevén Aba-Novák Agóra Kulturális Központ), a Járműjavító Művelődési Háza, a Pelikán Szálló és a Tiszaligeti Sportcsarnok szolgáltak helyszínül. Még élő televíziós adás is népszerűsítette a szolnoki rendezvényt. A filmfesztiválon egyébként mindössze négy új filmet mutattak be (a Ballagáson és a Kopaszkutyán kívül a Dédelgetett kedvenceinket és a Szabadgyalogot), hozzájuk kapcsolódóan közönségtalálkozókat is szerveztek, a Kopaszkutyához pedig stílszerűen koncert is dukált, erről pedig Urbán Tamás fotósorozatot is készített. Hobóék az ezt megelőző napon a Sport, film, show névre keresztelt produkcióban is szerepeltek.

Az MHV keménykedése tehát célt tévesztett, mert a Kopaszkutya című filmet óriási érdeklődés közepette mutatták be, és az azt követő koncerten éppen azok a dalok csendültek fel nagy sikerrel a Tiszaligeti Sportcsarnokban, amelyeket betiltottak. Itt is igaz volt a mondás, miszerint a tiltott gyümölcs a legédesebb, mert a fiatalok teljes önkívületben hallgatták vagy ordították végig kedvenceik műsorát. Külön érdekesség, hogy a két zenekar többször besegített egymásnak a dalok eljátszásába, miközben a fiatalok gomolygó tömegként nyomultak a botcsinálta kordonokra, amelyek acélcsövei olyannyira meghajoltak, hogy kis híján eltörtek, ezzel pedig ürügyet szolgáltattak a rendőrségnek és az ifjúgárdistáknak a közönség zaklatására, ütlegelésére. Eközben a korabeli hangfelvételek tanúsága szerint Hobo arra biztatta a közönséget, hogy vegyék fel magnóra a koncertet, hiszen ezeket a számokat úgysem hallhatják máshol.

Próbavetítések és műfelháborodások

Az óvatos nyitás jegyében a pártállam először csak szűk körben engedélyezte a Kopaszkutya bemutatását. A Kádár-rendszer retrográd gyakorlatának megfelelően először saját kutyáik kölykeinek, azaz a párt- és államapparátusban dolgozók gyerekeinek, így a Budapesti Pártbizottság filmklubjában, valamint az oktatási igazgatóságokon és fegyveres testületeknél dolgozóknak vetítették le a filmet. Ezután következhetett csak a Szolnoki ifjúsági napokon való szélesebb körű nyilvánosságra hozatal, majd a Magyar Filmgyártó Vállalat (Mafilm)-stúdiók, a KISZ továbbképző táborai és az Újpalotai Szabadidőközpont háromnapos kulturális programja. A TKKO 1981. június 22-én megállapította, hogy a vetítések rendben lezajlottak, de a film nem a társadalmi problémákra, hanem a zenekar történetére fókuszált, a sztárokat pedig a róluk kialakított képhez képest „egyáltalán nem méltó helyzetekben” (lopás, csúnya beszéd, verekedés) mutatta be.

Mire a Kopaszkutya országszerte ismertté vált 1981 őszére, eléggé ambivalens érzéseket keltett. A fiatalok többsége rajongott érte, nem így Mogyorósi József huszonhét éves tanár, aki egyben a budapesti V. kerületi pedagógus KISZ-bizottság titkára volt. Ő 1981 októberében egyenesen „János bácsinak”, azaz Kádár Jánosnak írt Kopaszkutya-ügyben, nem rejtve véka alá felháborodását, mert szerinte a film a munkakerülést és a nyugatmajmolást reklámozza. A levélre a TKKO részéről ugyanaz a Pándi András válaszolt, aki pár hónappal korábban a filmet engedélyező grémium tagja volt, így nem csoda, hogy összességében indokoltnak tartotta a Kopaszkutya bemutatását. Érvként hozta fel, hogy a csövesek életmódjával sem a film, sem a pártvezetés nem azonosult, a céljuk mindössze a probléma felvetése volt. (Tegyük hozzá, hogy az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában készült könnyűzenei filmek ekkoriban kerültek forgalomba szélesebb körben hazánkban, a Rolling Stones 1969-es londoni koncertjét például 1982-ben már láthatták a fiatalok a mozikban. Hogy mennyire felgyorsultak a változások, annak szemléltetésére elegendő egy adalék: 1981-ben még kivételesnek számított, hogy a tatai rocktanácskozáson a zenészszakma Magyarországon hivatalosan először megnézhette a woodstocki fesztiválról szóló koncertfilmet.)

A Kopaszkutya-kérdéssé dagadt ügy megmutatkozik egy más vonatkozásban megírt Bors Jenő-levélben is. Az MHV igazgatója ebben nem túlságosan meglepő módon a legvégsőkig kiállt a pártállam mellett, valószínűsíthetően a meggyőződésén kívül azért is, hogy a pártállami pénzügyi támogatást a komolyzenei lemezeik után továbbra is megkaphassák. Bors Jenő 1981 októberében a sajtó részéről az MHV-t ért kritikákra a TKKO-nak azt írta: „Ahol engedtünk a politikai zsarolásnak, ott mindig a rövidebbet húztuk, ahol nem engedtünk, ott a demagógia, a zavarkeltés szándéka meghátrált. Nem engedtünk a Beatrice-kérdésben – a Beatrice feloszlott. Némi ingadozás után nem engedtünk Kopaszkutya-kérdésben, a HBB (Hobo Blues Band) a velünk való együttműködés útját választotta, és elfogadható, új nagylemezén dolgozik.” Bors Jenő tehát biztos volt abban, hogy a Kopaszkutya lemeznek nem kellett megjelennie, és a saját diadalukként értelmezte azt is, hogy Hobóék az ő hatásukra másféle zenei anyagot kezdtek el kidolgozni.

Kiskapuk a cenzúrában és a betiltás valódi oka

Nemigen szoktak erről beszélni a Kádár-rendszer könnyűzenei politikáját illetően, de tény, hogy a filmzenék hangfelvételen való kiadási jogát már a nyolcvanas évek elején meg akarta szerezni a Mafilm, amivel az MHV cenzurális és művészetpolitikai monopóliumát szerette volna megtörni. Fogarasi István gyártásvezető és a filmes cég vezetői tettek erre konkrét kísérletet a Kopaszkutya kapcsán is, ám ez 1981-ben még kudarcba fulladt. Erre majd 1986. szeptember 1-jétől, a sajtótörvény bevezetésétől lett jogosítványa több vállalatnak, így a Mafilmnek is, de a Kopaszkutya idején még nem koronázta siker törekvéseiket, noha a film nagylemeznyi terjedelmű anyaga kapcsán joggal merült fel ez megoldásként az MHV akadékoskodása miatt. Az MHV vezetői ugyanis a szóbeszéd szerint még egy személyes találkozón is el tudták hitetni Aczél Györggyel azt, hogy ha megjelenik a lemez, akkor a moziban a fiatalok felszakítják az üléshuzatokat, holott ennek nem sok realitásalapja volt, mivel moziba filmet nézni mennek az emberek, és nem balhézni vagy zenét hallgatni. Szomjas Györgynek az is épp elég nehézséget okozott, hogy a filmet bemutathassák, ami csak annak árán sikerült, hogy több jelenetet kivágtak belőle, többek között azt, amikor Hobo szovjet katonáknak autogramot osztott.

Aztán voltak olyan számok a Kopaszkutyáról, amelyek elkerülték a cenzúra, jelesül Bors Jenő és Erdős Péter árgus szemeit is, így felkerülhettek a Hobo Blues Band következő, Oly sokáig voltunk lenn című, 1982-ben megjelent albumára. Ilyen volt a már említett Kőbánya blues és a Tetovált lány, de az Enyém, tied, miénk is. Utóbbiban megjelenik a kínrímek sorában Deák Bill Gyula kedvenc időtöltésére utalva az étkezés gyönyörűsége, a „miénk a lekvár” félsor pedig arra utalt, hogy volt egy ilyen gúnynevű börtönviselt roadjuk. 1988-ban a cenzúrázott dalokra utaló Tiltott gyümölcs című lemez már az MHV monopóliumának elveszítése után született a Ring kiadónál, és a Kopaszkutya lemezről is vett át dalokat. A Torta című szám ezek közül a legfontosabb, mert Hobo véleménye szerint tulajdonképpen emiatt nem jelenhetett meg a Kopaszkutya sem. Ez arról az óriási tortáról szólt, amit Aczél Györgynek küldött hatvanadik születésnapjára Jancsó Miklós filmrendező és állandó alkotótársa, Hernádi Gyula író, forgatókönyvíró, s ezt megírni nyilvánvalóan szentségtörésnek számított. Ez a szám tele volt ironikus megjegyzésekkel, mint a „Legyenek ám rajta kis szovjet katonák” vagy a „Belülről kirágnám, mint a fát a féreg / Nem látta meg senki, így hát nem is félek”. A kopasz bácsi pedig első hallásra lehetett akár Rákosi Mátyás, akár Kádár János is, de Hobo elmondása szerint ez az alak Rákosi volt, aki gyerekkora emlékeiből jött elő. Megjelenik ebben a számban a családon belüli erőszak is, hiszen „Az öreg pontos volt, nem hagyott ki napot / Úgy verte anyámat, mint a tejszínhabot”.

A Nashville Teens Tobacco Roadja és Chuck Berry Bye, bye, Johnny!-ja sem kerülhetett fel 1988-ig egyik HBB-lemezre sem, annak ellenére, hogy nem is az ő számaik voltak. A Tobacco Road magyar szövege egyáltalán nem fedi az eredetit, a filmben pedig csak egy nagyon kicsi részlet maradhatott belőle. Ennek oka egyértelműen „A nyomor szült, az út nevelt / Anyám halott rég, apám vedelt” gondolat volt, ami a kitaszítottságról szól, nem beszélve a továbbiakról: „A bátyám ült, a tanár vert / A húgom pénzért bárkit ölelt”. Itt már figyelmesebb volt az MHV cenzúrája, mert Hobo ezt a számot az Oly sokáig voltunk lenn című lemezükre is szerette volna feltenni, de nem engedték. Ebben az esetben nem kerteltek a cenzorok, kerek perec megmondták, hogy ez nem mehet, annak ellenére, hogy Hobo hiába bizonygatta, ez a szám nem róla szól. Ebből is látszik, hogy nem igazán lehet a betiltások logikáját követni, de ezzel a merev ellenállással abban az adott szituációban nem tudtak mit kezdeni a zenészek.

Hobo egyébként több nyilatkozatában is elmondta, hogy a Kopaszkutya című számot nem szereti, ma már sajnálja, hogy belement abba, hogy ezt a számot, és a többit, ami a filmben szerepelt, megírja. Szerinte a filmből is hiányzik a szeretet, a barátság, a szerelem és a zene szeretete is.

Ma már nem tud azonosulni azzal, hogy „Le kell menni kutyába! / Légy a kutyák királya! Ne királyok kutyája!” meg azzal sem, hogy „Kopaszkutya, csókolj meg!”.

Tekintsenek meg egy képgalériát a film forgatásán készült felvételekből: