„Ha túlélted, hallgass!”

„A magyar népnek joga van megtudni, hogy mennyi, hol és milyen törvénysértés történt 1945 után. Minden »fehér foltot« el kell tüntetni az újkori magyar történelem térképéről. […] Recsk nem szerepel a háború utáni krónikákban, csak azok emlékezetében él, akik véres verítékükkel szenvedték át a törvénytelenség éveit” – írta Erdey Sándor A recski tábor rabjai című visszaemlékezésében.

A XX. századi magyar történelem telis-tele van traumákkal. Az első világháború, a Tanácsköztársaság, a trianoni békediktátum és végrehajtása, a második világháború, a német megszállás, a holokauszt és Szálasi rémuralma, és végül a szovjet megszállás, ami egyet jelentett a civil lakosság, különösen a német nemzetiségűek tömeges málenkij robotra hurcolásával a Gulag és a Gupvi kényszermunkatáboraiba. A megszállás egyenes következménye volt a kommunista hatalomátvétel, amelyet hosszú évtizedekig tartó diktatúra követett.

Csak címszavakban,

miként traumatizálta a társadalmat a kommunista diktatúra: internálótáborok, államosítások, állás- és szabadságvesztések, a német nemzetiségű lakosság kitelepítése Németországba, törvénytelen kivégzések, koncepciós politikai büntetőperek, vasfüggöny, szögesdrót, családok tömeges kényszerlakhelyre hurcolása, a hortobágyi kényszermunkatáborok, a parasztságot sújtó kényszerkollektivizálás, az 1956-os forradalmat követő kíméletlen megtorlások.

Valójában az egész magyar társadalom megfélemlítése, hiszen soha nem volt biztos, hogy ki, melyik társadalmi csoport a hatalom következő kiszemelt áldozata.

Ebben a rendszerben nem csak az erőszakszervezetek által letartóztatott, elfogott személy az „áldozat”, hiszen a fizikai és pszichikai erőszak kihatott az egész családjára. Házkutatások, a hozzátartozók folyamatos vegzálása, megaláztatások, verések, családtagok sorsával való fenyegetőzések, zsarolások… mind-mind a hatalom és erőszakszervezetének eszközei voltak. Gábori György, akit először a Gestapo tartóztatott le és hurcolt Dachauba, majd 1948-ban az Államvédelmi Hatóság vett őrizetbe, hogy 1950-től ítélet nélkül a recski kényszermunkatábor rabja legyen, írta le: azt tudta, hogy a Gestapo miért tartóztatta le, de azt, hogy a magyar politikai rendőrségre miért került, és miért húzott le közel három esztendőt a kényszermunkatáborban, azt valójában nem tudta.

Nyeste Zoltán, az 1944-es diákellenállás egyik tagja, ugyancsak egykori recski rab hasonlóképpen emlékezett vissza:

Politikai fogoly voltam az Andrássy út 60.-ban 1944 végén is, meg 1948-ban is. Szálasi meg Hitler és Rákosi meg Sztálin alatt is. És meg kell mondjam, a két társaság között nincs különbség. Az ávós nyomozók éppoly kegyetlenek voltak, mint a nácik és nyilasok és fordítva. De egy különbség mégis volt. A náci nyomozók azt akarták tudni, amit elkövettem, kínoztak, de tényeket akartak. Az ávósokat nem érdekelte a valóság, nem arra vallattak, amit elkövettél, hanem azért kínoztak, hogy vállald el, amit ők kitaláltak. Egy előre kitalált, megtervezett abszurd bűnt akartak a nyakadba varrni.

A legfontosabb utasítás pedig a szabadulókhoz a hallgatás parancsa volt. A hatóságok világossá tették: ha bárki is beszélne arról, amit átélt, azonnal visszakerülhet a szögesdrótok mögé. A kényszermunkatáborokból szabadult internáltak esetében még titoktartási nyilatkozatot is aláírattak, miszerint a fogva tartásuk során megtapasztaltak államtitkot képeznek, ezért annak elárulásával további hosszú börtönbüntetést kockáztatnak.

És a társadalom hallgatott, nagyon kevesen mertek beszélni a megpróbáltatásaikról, de még ha vették volna is a bátorságot, nem tudták szavakkal visszaadni az elszenvedett fizikai és pszichikai kínzásokat. A még élő tanúk közül sokan a mai napig hallgatnak!

A kommunista propaganda olyan jól működött, hogy a közbeszédben még napjainkban is ráismerhetünk az ideológiáját tükröző szóhasználatára. A gyermekekben, unokákban, dédunokákban több családban is még mindig szégyenérzetet kelt, ha felmenőjük csendőr volt, magyar királyi honvéd vagy éppen politikai elítélt.

Ezek a traumák, a látható és a szemek számára láthatatlan sebek nem gyógyultak és gyógyulnak be… Hogyan is gyógyulhatnának, ha a történtek nincsenek kibeszélve, nincsenek feldolgozva, nincsenek megtisztítva a lejáratást célzó propagandától és a sok-sok rárakódott – pontosabban hozzájuk tapasztott – szennytől.

A sebet, ha nem tisztítják meg, elmérged, nem tud begyógyulni. Ezért kell ösztönöznünk a túlélőket és a leszármazottakat is arra, hogy szólaljanak meg, beszélgessenek, mondják el tapasztalataikat, beszéljék el a jövő generációinak a történeteiket. A mi nemzedékünknek pedig kötelessége minden évben emlékezni és emlékeztetni, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő.

Virág Teréz pszichológus szavait idézve: „A kollektív traumákat csak a közös gyász teheti elviselhetővé. Meg kell tanítanunk a háború óta felnőtt generációt, akik azóta szülők lettek, hogy lehet s kell beszélni minderről. Nem azoknál a gyerekeknél mutatkoznak neurotikus tünetek, akik megtudják a család tragédiáját, hanem azoknál, akik félszavakból, elhallgatásokból rakják össze a maguk képét. A történeteikbe épül be az elhallgatott múlt: a fulladásba, vagy éppen a túlzott mozgékonyságba. Hogyan is tudna nyugton ülni az a gyerek, akinek tele van a feje akasztásos látomásokkal?”

Jónás Pál – szintén volt recski internált – így beszélt saját múltfeldolgozásáról: „Érdekes dolog volt: ott vagyok gúzsba kötve, csontig vágnak a szíjak, nézed a csillagokat, és akkor arra gondolsz, hogy itt vagyunk a XX. század második felében, ez a szörnyű dolog történik veled azért, mert az ávósok sz...rából kimostál egy újságcikket! Próbálod erre a magyarázatot keresni, ez hogyan történhet meg Európában, és akkor azt mondod magadnak, hogy ezt csak úgy tudod túlélni, ha valóban egzisztencialista vagy, ha magadat kívülről nézed. Hogy azt mondod: nézd, ez milyen érdekes helyzet, hogy ez megtörténhetik, és éppen veled történik meg. És hogyha túléled ezt, akkor talán elérkezik az ideje annak, hogy beszélj róla.”

Beszéljünk tehát arról, mi történt velünk a totális diktatúrák idején, írjunk róla, merjünk emlékezni, merjünk beszélni az elszenvedett sérelmekről, traumákról, merjünk ösztökélni embereket arra, hogy osszák meg bátran múltbéli emlékeiket, ne féljenek, hiszen amíg kibeszéletlenek a traumáink, sem az egyén, sem a család, a tágabb közösség, sem a nemzet nem tud meggyógyulni.

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja