Nyeste Zoltán, az 1944-es diákellenállás egyik tagja, ugyancsak egykori recski rab hasonlóképpen emlékezett vissza:
Politikai fogoly voltam az Andrássy út 60.-ban 1944 végén is, meg 1948-ban is. Szálasi meg Hitler és Rákosi meg Sztálin alatt is. És meg kell mondjam, a két társaság között nincs különbség. Az ávós nyomozók éppoly kegyetlenek voltak, mint a nácik és nyilasok és fordítva. De egy különbség mégis volt. A náci nyomozók azt akarták tudni, amit elkövettem, kínoztak, de tényeket akartak. Az ávósokat nem érdekelte a valóság, nem arra vallattak, amit elkövettél, hanem azért kínoztak, hogy vállald el, amit ők kitaláltak. Egy előre kitalált, megtervezett abszurd bűnt akartak a nyakadba varrni.
A legfontosabb utasítás pedig a szabadulókhoz a hallgatás parancsa volt. A hatóságok világossá tették: ha bárki is beszélne arról, amit átélt, azonnal visszakerülhet a szögesdrótok mögé. A kényszermunkatáborokból szabadult internáltak esetében még titoktartási nyilatkozatot is aláírattak, miszerint a fogva tartásuk során megtapasztaltak államtitkot képeznek, ezért annak elárulásával további hosszú börtönbüntetést kockáztatnak.
És a társadalom hallgatott, nagyon kevesen mertek beszélni a megpróbáltatásaikról, de még ha vették volna is a bátorságot, nem tudták szavakkal visszaadni az elszenvedett fizikai és pszichikai kínzásokat. A még élő tanúk közül sokan a mai napig hallgatnak!
A kommunista propaganda olyan jól működött, hogy a közbeszédben még napjainkban is ráismerhetünk az ideológiáját tükröző szóhasználatára. A gyermekekben, unokákban, dédunokákban több családban is még mindig szégyenérzetet kelt, ha felmenőjük csendőr volt, magyar királyi honvéd vagy éppen politikai elítélt.
Ezek a traumák, a látható és a szemek számára láthatatlan sebek nem gyógyultak és gyógyulnak be… Hogyan is gyógyulhatnának, ha a történtek nincsenek kibeszélve, nincsenek feldolgozva, nincsenek megtisztítva a lejáratást célzó propagandától és a sok-sok rárakódott – pontosabban hozzájuk tapasztott – szennytől.
A sebet, ha nem tisztítják meg, elmérged, nem tud begyógyulni. Ezért kell ösztönöznünk a túlélőket és a leszármazottakat is arra, hogy szólaljanak meg, beszélgessenek, mondják el tapasztalataikat, beszéljék el a jövő generációinak a történeteiket. A mi nemzedékünknek pedig kötelessége minden évben emlékezni és emlékeztetni, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő.
Virág Teréz pszichológus szavait idézve: „A kollektív traumákat csak a közös gyász teheti elviselhetővé. Meg kell tanítanunk a háború óta felnőtt generációt, akik azóta szülők lettek, hogy lehet s kell beszélni minderről. Nem azoknál a gyerekeknél mutatkoznak neurotikus tünetek, akik megtudják a család tragédiáját, hanem azoknál, akik félszavakból, elhallgatásokból rakják össze a maguk képét. A történeteikbe épül be az elhallgatott múlt: a fulladásba, vagy éppen a túlzott mozgékonyságba. Hogyan is tudna nyugton ülni az a gyerek, akinek tele van a feje akasztásos látomásokkal?”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!