Ott éltek, dolgoztak több mint két éven keresztül, rendőri felügyelet mellett, a települést csak hivatalos engedéllyel hagyhatták el. A kommunista hatalom ezzel egyszerre két ellenségét is büntette abban reménykedve, hogy azok egymás ellen fordulnak. A többség azonban ember maradt a nyomorban is, a nehéz közös sors összekovácsolta a városiakat és a falusiakat.
A budapesti lakosság kitelepítésének több célja is volt. Rákosiék egyrészt meg akarták tisztítani a fővárost a polgárságtól, az arisztokráciától, a hivatalos propaganda által sulykolt osztályidegenektől, másrészt az új „elitnek” szüksége volt az elhagyott értékes ingatlanokra, ingó vagyontárgyakra. Volt, akit csak azért hurcoltak el, mert magas rangú kommunista személy vetett szemet a lakására, a villájára.
A polgárság, az arisztokrácia teljes megsemmisítése lebegett célként az elrendelők és az akciót végrehajtók szeme előtt. Ezzel felkerülhetett az i betűre a pont. A kitelepített családtagok elvesztették állásaikat, az idősebbek nem juthattak jogos nyugdíjukhoz. Az út az ismeretlenbe vezetett…
Mivel Borsod-Abaúj Zemplén megye távol esik a nyugati határtól, s nem mellesleg a szomszédos „szocialista barát” országhoz, Csehszlovákiához közel van, ideális helyszínnek tűnt Mád, hogy több mint negyven családot, több mint száz főt telepítsenek ki oda Budapestről. Borsod-Abaúj Zemplén megye 25 falujába körülbelül 454 család ‒ 1087 fő ‒ került kényszerlakhelyre.
Ha konferencián előadást tartok a témáról, két fontos tényezőt mindig elmondok és hangsúlyozok. Az egyik a gyermekek emlékezete.
Bármilyen kicsik is voltak a kitelepítés idején a gyermekek, az érzésekre, a benyomásokra a mai napig visszaemlékeznek. Arra, hogy el kellett hagyniuk a megszokott otthonukat, arra, hogy harmadnapra már nagyon éhesek voltak, és ez az éhség tartósan jelen volt a teljes kitelepítés ideje alatt. Vagy arra a félelemérzetre, amely nemcsak a jövő, hanem az akkori jelen miatt is ott lebegett mindannyiuk szeme előtt.
Tomka Ferenc, aki kisgyermekként került Mádra a családjával, arra emlékezett vissza, hogy miként kellett 24 órán belül, fejenként 50 kiló poggyásszal elhagyniuk budai bérlakásukat. Azt írja: „…hallottuk, hogy a miénk a »jobbik« eset volt. Mert voltak olyanok is, akiknek csak két órát adtak az összecsomagolásra, és sokkal rosszabb körülmények közé, a Hortobágyra vitték őket. Nem voltunk gazdagok, és szüleim nem voltak az előző rendszer vezető rétegének tagjai. A vád (amint azt megsúgták) mindössze annyi volt: »klerikális, vallásos család«. Ami annyit jelentett, hogy szüleink a fenyegetések ellenére is beíratták a már iskolás három gyermeket 1950-ben hittanra, illetve családunk »tüntetően« járt templomba. Emlékszem a kitelepítések alatti éjszakai, rendőrségi razziákra. Egy alkalommal azt mondták, hogy rizst meg kakaót keresnek vagy egyéb nyugati árut, amelyet akkoriban csak kicsiny mennyiségben volt szabad otthon tartani. Nálunk ilyesmi egyáltalán nem volt, de édesanyám csendben mégis megkérdezte az egyik pufajkást: »És mondja, mennyit volna szabad ebből tartanunk?« – »Egy kilóval kevesebbet, mint amennyit maguknál találtunk« – hangzott a világos válasz. De arra is emlékszem, hogyan segítették családunkat kitelepítésünk helyén, Mádon a község katolikus hívei, és mindenféle jóindulatú ember. Megérkezésünk után egyik este körbe ültünk: szüleim, nagynénéim, nagymamám és az öt gyermek. Édesapám elmondta, hogy megettük az utolsó falat ennivalót. Imádkozzuk el az esti hálaadást, s bízzuk életünket a Mennyei Atyára. Ima közben – »mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma« – két falusi asszony kopogtatott be, hatalmas, falusi kerek kenyeret hoztak: »Ha meg nem sértjük a családot. Láttuk, hogy sok gyermek van.«”
