A kommunista diktatúra hatóságai 1950–1953 között összesen tizenkét zárt tábort hoztak létre. A kitelepítések közel háromezer családot (nyolcezer főt) érintettek. A nyolc hortobágyi és négy nagykunsági munkatábor lakói fegyveres őrizet mellett kényszermunkát végeztek, miközben emberhez méltatlan körülmények között éltek. Az 1951. november és 1953. szeptember között működő ebesi tábor az állami gazdaság területén, a kiépülőfélben levő Ebes község közelében, Hajdúszoboszló és Debrecen között nagyjából félúton, a vasúti fővonaltól körülbelül egy kilométerre feküdt. A táborlakók számát tekintve a tizenkét hortobágyi és nagykunsági rabgazdaság sorában idővel az első helyre került: területén 1952 novemberében 1071 „telepest” regisztráltak.
Az Ebesen kiürített tanyákba, gazdasági épületekbe beszállásolt családok társadalmi-kulturális összetétele a táborok többségéhez hasonlóan vegyes képet mutatott. Az első transzporttal, 1951. november 23-án Szegedről és környékéről, valamint Bács-Kiskun és Zala megyei határ menti településekről hurcoltak ide családokat. Ugyanebben az évben, december 19-én is szállítottak Ebesre telepeseket, szintén a déli határsáv községeiből, főként Zala megyéből. 1952. június 19-én újabb csoport érkezett, ezt azok a családok alkották, akiknek a második (1952. június 17-i) nagy zalai transzporttal érkezettek közül már nem jutott hely a célállomásként kijelölt kócsi táborban. Két hét múlva, július 3-án Szegedről újabb hatszázhetvennyolc főt hurcoltak Ebesre. A létszámot tovább növelte a Somogy megyei Lakócsáról július 26-án a helyi pappal együtt elhurcolt négy horvát család (összesen huszonhét személy).
Az 1951 novemberében érkezetteket az ebesi vasútállomástól délkeletre, a vasútvonal és a Hajdúszovátra vezető műút között fekvő terület egyik megmaradt tanyája, a Nagy Béla-tanya gazdasági melléképületeiben helyezték el. A kényszerlakhelyre telepítetteket a melléképületekbe, istállókba, pajtába, ólakba, fészerekbe szállásolták be.
Az 1952 nyarán érkezett rabszállítmányoknak a Nagy Béla-tanya melléképületeiben már nem jutott hely, így a szegediek és a lakócsaiak hónapokon keresztül sátrakban laktak. Az ebesi gazdaság fő profilja az állattenyésztés volt. Az állatoknak is hely kellett, a „telepeseket” is el kellett valahova szállásolni. Télen a jószágok elsőbbséget élveztek az istállókban, az emberek kiszorultak a környék megmaradt tanyáira. Babaliget és a patkányairól hírhedt „Pockos” területén is nagyobb csoportot helyeztek el.
Gondoljunk bele, akkoriban a meghurcoltak joggal hihették azt, hogy beláthatatlanul hosszú ideig kell ilyen embertelen körülmények között élniük, hiszen az 1950-es évek elején kevesen gondolták, hogy a közeli jövőben bármifajta enyhülés következhet be a helyzetükben.
Sztálin halála után, 1953 nyarán mégis változás következett be. A Nagy Imre vezette Minisztertanács határozatot hozott az internáló- és zárt táborok felszámolásáról, valamint a kényszerlakhelyekhez kötöttség feloldásáról. A táborok végleges felszámolásának határidejeként 1953. szeptember 30-át jelölték meg. A zárt táborokba hurcoltak és a Budapestről kitelepítettek bár elhagyhatták kényszerlakhelyeiket, otthonaikba nem térhettek vissza. A meghurcoltakat teljesen kisemmizték: elvett ingatlanjaik és ingóságaik után később sem kaptak kárpótlást, miután Molnár Erik, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és Erdei Ferenc igazságügy-miniszter 1954-ben döntöttek a sorsukról.
A zárt táborokról egészen a rendszerváltozásig nem volt szabad beszélni, elhallgatott történeteink közé tartoztak. 1990 után ugyan már megjelenhettek visszaemlékezések, tudományos munkák és összegző művek, az áldozatok közül azonban sokan mélyre temették az emlékeiket, amelyeket olykor még a rendszer bukását követően is nehéz volt felszínre hozniuk.
