Jókai pihenőhelyeinek se szeri, sem száma a Kárpát-medencében. Mintha mindenhol azt a momentumot ragadnánk ki hosszúra nyúlt életéből, ahogyan derűsen maga elé néz, éppen sem tesz, csak eszik iszik, nézelődik, csapja a szelet a dámáknak, adomázik, köszöntőt mond. Ma ezt így mondjuk: semmit sem csinál. Csakhogy a XIX. századi embert, romantikus regények főhősét, világforradalmárokat, bölcs táblabírókat, hetyke huszárokat és általában senkit sem értünk meg egy pillanatra sem, ha elfelejtjük: semmit sem csinálni, az óra helyett a felhőket bámulni, napokon át kvaterkázni, álmokat fejteni ezerszer hasznosabb a napi robotolásnál. Igen, ez akkor is igaz, ha tiltakozol, pedig csak elfelejtetted, hogyan kell, lehet és volna jó élni.

Megjegyzendő, arról általában fogalmunk sincs, hol és mikor dolgozott Jókai, talán félhomályos dolgozószobák mélyén, virágos filagóriákban, mindenesetre ezek az órák, napok nem a legörömtelibb pillanatai voltak, még ha ez ma már nem is olyan lényeges. (Annyit azért jegyezzünk fel, hogy maga az író hagyta ránk a felesége halála utáni magányáról: „Egy ajtócsukás nem hallik a háznál... Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül... Egyedül étkezem reggel, délben, este... Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát a fiókomba zárom, mintha kriptaajtót csuknék be.”)

A későbbi miniszter, Hegedűs Sándor rokonként látta a Svábhegy leghíresebb lakóját: „Már kora reggel négy fél ötkor hosszú szőlőlugasában sétált, a délelőttöt munkával és kertészkedéssel töltötte, fürkésző szemei rögtön felfedezték a dudvát. Aztán a tekézőnél próbálta meg, hogy mit tud még. Délben ebédelt, ha tésztának kapros lepény volt: ez volt az ebéd lelke. Utána pihent vagy szobájába zárkózott dolgozni. Jaj volt annak, ki szorgos kézzel ott rendet akart teremteni.” 

Igaza lehet Fényes Lászlónak is: „Hegyoldal kertjében, árnyas lombok alatt karosszékben ül az ősz poéta… Nézi a poéta az életet, a napsugarakon s nyíló virágokon át. Jóságos kék szeme mélázva követi a párja után tovaszálló vörösbegyet.” Nem szépek ezek a képek? Mintha cifra, nemes képeskönyvből ütnénk fel a mondatokat. Ha valamire joggal vágyhatunk, a csendes megnyugvásra mindenképpen. Arra a korra, amikor cigaretta helyett pipa járta, a férfiak párbajoztak, a nők spaletták mögül lesték az éjjeli szerenádot, a tiszavirágok leúsztak a folyón, valaki pedig azt mondta nekünk, mi pedig elhittük, hogy a hazát ugyanúgy kell megmentenünk, ahogyan a becsületünket szokás.

Újabban azt hirdetitek néhányan, hogy a magyar kisiskolások ne olvassanak Jókait. Mert hogy halott már az a régi nyelv, amelyen a mester alkotott. A kőszívű ember fiai pedig megoldhatatlan feladat a XXI. századi fiatalok számára – nem tudják elolvasni, felesleges próbálkozni. Akkor Tolsztojtól Hamsunig, Pázmánytól Mikszáthig gyökerestől irtsunk ki jószerével mindent a szellemi környezetünkből? Csak azért, mert „nehéz olvasni”… Felesleges azzal bajlódni, hogy miről álmodtak eleink, mit hagyományoztak ránk, hogyan szerettek, hogyan lázadtak, mit éreztek, mit sodor feléjük a könyörtelen idő… Mindennek semmi értelme. Ugye?

Inkább Jókai hajdani tekintetét követem: látom, éppen hova néz. Valamikor, valahol, ki tudja, hol, megkezdődött a küzdelem bennünk prózája francia mondataiért, dzsentris hejehuzásáért, papos latin idézeteiért, de mi győztünk. Elolvastuk, megküzdöttünk vele, végül megértettük. Ma már pontosan látjuk, hova tekint Jókai Mór: az emberi szemhatár fölé. S aki persze soha nem mozdulatlan, mert csak annak jut ilyen balsors, aki véglegesen kiiratkozott kollektív szellemünkből, szavait, sorsát, emlékét eltemette az idő.

Hogy valójában mi a baj Jókai Mórral? 

Tartalmasan, szépen, kifejezőn adni meg létünk értelmét, valaha közismert, mára azonban eltemetett tudás számunkra. Olvassuk csak figyelmesen Krúdy Gyulát száz évvel ezelőttről, talán megértjük Jókai – és a magyar XIX. század – elmúlásának valóságos okait:

„Honnan venné Jókai a vadonatúj öt forintosokat, amelyeket szétoszthatna a »kuncsaftjai« között a mai világban? Általában bemerne-e járni a városba a Svábhegyről, ha még ott merenghetne regényei folytatásain e különös korban? Volna-e kiadója, hírlapja, más szóval, »nyilvánossága«, ahol megírhatná önmagáról, hogy milyen derék, pompás regényíró? Tudna-e egyedül élni azzal a számító, önző lemondással, hogy olyan nyomort élünk, amelyből egykor szégyenletében mindenki, aki benne részt vett, szeretnék kitörölni a maga nevét — már csak az utódaira való tekintetből is? 

Tudna-e elnök, főfelügyelő, igazgató, befolyásos férfiú, közéleti kapacitás, társadalmi oszlop, írói példa, egyszóval ideál lenni ebben a korszakban, amelyet már eleven állapotában is megrökönyödve emlegetnek a kortársak; várjon, mely tanulságokat, szépítővalőröket fedeznek föl az utolsó húsz esztendőn azok, akik arra vetemednek, hogy igaz történetet írjanak? Csak csöndesedj, se rosszkedvű fantázia: Jókai ma nem élhetne, nem osztogathatna se ötforintosokat, se regényeket, hiszen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista, kedveskedő, reménykedő képzelete nem jósolhatott. Megbukott Jókai minden jóságával, derültségével, de legmagyarabb érzeteivel is. Félő, hogy ő várná az ötforintosokat a Ferenciek terén.”