A fegyveres szembenállás befejezését rendszerint ugyanazok a körülmények nehezítik meg, az alább felsorolt körülményeket Michael Collins, Szlobodan Milosevics, az izraeli kormány vagy éppen a mai ukrán vagy orosz vezetés nyilvánvalóan egyaránt átélte, megtapasztalta. Mindenekelőtt a már elszenvedett veszteségek, bajtársaik, honfitársaik áldozata rettenti vissza őket a megállapodástól, úgy érzik, nem köthetnek békét rossz feltételekkel, mert akkor hiábavaló pártjuk, mozgalmuk, kormányuk teljes addigi munkája. Fontos a nagyhatalmi szorítás is: megalapozott vagy képzelt félelem a brit megszállástól, az amerikaiaktól, a NATO-tól, a nukleáris fenyegetéstől, a gazdasági bojkottól, és az ezek nyomában járó elszegényedéstől, anarchiától.

A háborúzó félnek továbbá szembe kell néznie a belső pártütéssel: mindig akadnak náluk radikálisabbak (Arafatnak a Hamász, Gerry Adamsnek az IRA szakadár csoportjai, Putyinnak Prigozsin stb.), akik megpróbálják módosítani a hivatalos irányt, megosztást, torzsalkodást okozva a hatalmi csoportosulásban. Nyomasztó körülmény továbbá a fegyveres harc folyamatosságának fenntartása, ami nemcsak a harci szellem megújítását, de a hadianyag, fegyver, emberanyag biztosítását is jelenti. Az idő előrehaladtával egyre gyengébb megoldásokkal kell erőpolitikát szimulálni olyan helyzetekben, amikor már fogytán a muníció, ami pedig nemcsak a hadiipart, de a diplomáciai teljesítőképességet is korlátozza.

A fentiek tehát jórészt érvényes tanulságok, de a közel-keleti konfliktus és az orosz–ukrán háború mégis bonyolultabb történet. Izrael és a palesztinok viszályában azért nincs végső megoldás, azért képtelenek a meglévő forgatókönyveket alkalmazni, mert a háború valamennyi szereplőt réges-régen bekebelezte. 

A palesztinoknak intifáda kell, nem engedhetnek a területi, politikai követelésekből, hiszen az arab világban elfoglalt pozíciójuk csakis innen magyarázható, ráadásul minden belső erőforrásukat a zsidó állam gyengítésére, hosszú távon a felszámolására fordítják. Az izraeli vezetésnek pedig azonnal meg kell torolnia minden elszenvedett sérelmet, sokszorosan, kamattal visszafizetni a terrorcselekményeket, ami újabb és újabb félreértésekhez, haraghoz, gyűlölködéshez vezet.

Az orosz–ukrán konfliktusról egyelőre sok minden nem világos, nem tudjuk pél­dául, pontosan milyen feltételekről tanácskozott Trump és Putyin. Az azonban világos, hogy jelenleg az Európai Unió és Moszkva között feszül a húr, egyik fél sem enged a másiknak, mert őszintén elhiszi, hogy uralja az ukrajnai helyzetet. Kölcsönös tévedésről van szó, hiszen Brüsszelnek eleve semmi keresnivalója ebben a háborúban, nem finanszírozza és fejleszti a NATO-t, nem felel semmiért, ezt a történelmi szerepet kezdettől fogva az Egyesült Államok viseli.

Putyin nyilvánvalóan húzza az időt, hiszen ha néhány héttel, hónappal kitolja a megegyezést – reményei szerint – annál nagyobb darabot hasít ki számára Ukrajnából, és tolja el a NATO határait hazájától biztonságos távolságra. Ő abban téved, hogy a NATO egyesített hadereje és a nyugati világ globális tudása felülmúlja Oroszországét, háborús megoldás tehát nincs, nem létezik, ráadásul minél beljebb haladunk a konfliktusban, annál inkább kiderül, hogy Putyin a jövőjét éli fel (még ha ez nem is tűnik fel mindenkinek). Joggal vetődhet fel, hogy mi történik, ha holnap kiesik a hatalomból, eltűnik, megbetegszik, meghal – ebben az esetben az egész orosz projekt megfeneklik, végleg kisiklik, ködbe vész.

Persze, így van, csak ezzel egy időben százezrek halálát, borzalmas nyomorúságot, kínokat és vérözönt tapasztalunk. Erről pedig akkor sem szabad elfeledkeznünk, ha objektivitásról és érzelemmentességről nyilatkozunk, hiszen létezésünk végcélja mégsem valamiféle politikai egyszeregy hűvös felmondása, hanem emberi életünk megjobbítása, megjavítása.