Forgolódás az erőszak örvényében

A nemzetközi kapcsolatokban fontos körülmény a fegyveres konfliktusok, polgárháborúk belső intenzitása, hiszen ezek ismeretében állapítható meg, hogy milyen feltételekkel és eredményességgel számolhatjuk fel magát a szembenállást. A háborúknak persze a legrégebbi időktől fogva léteznek közös szabályai. Ezek közé tartozik, hogy nagyjából három fázisban (előkészületek, hadi cselekmények, béketárgyalások) zajlanak az események, majd létrejön a megegyezés. A diplomáciai lezárás a legritkább esetben szünteti meg végérvényesen a kiváltó okokat, mégis belátható időn belül okafogyottá teszi azokat a nemzetközi és belső körülményeket, amelyek a fegyveres ellenállást kirobbantották.

A második világháború utáni európai konfliktusokban (beleértve a különféle gerillaháborúkat, polgárháborúkat, de az államok közötti összecsapásokat is) közös vonás, hogy egy bizonyos idő elteltével a háborúzó felek a békekötésre törekedtek, mi több, fegyveres cselekményeiket ennek a célnak rendelték alá (vagyis demonstratív merényletekkel, erőfitogtatással igyekeztek előnyösebb pozíciót kiharcolni a tárgyalásokon). Függetlenül attól, hogy az északír polgárháborúra, a baszk szeparatizmusra vagy a jugoszláv polgárháborúra gondolunk, az erőforrások gyors kimerülése, a háborús ideológia lebomlása legalább ugyanolyan fontos körülmény, mint a nagyhatalmi háttérmunka.

Néhány esztendő leforgása alatt a háborúzó felek olyan súlyos csapásokat szenvednek, hogy a megegyezés voltaképpen mindenki érdeke.

Annak tartalma, feltételrendszere azonban rendszerint nem a tárgyalásokon rajzolódik ki, jóval korábbi „kottákból” játszanak a felek. Az északír konfliktust 1998-ban lezáró nagypénteki megegyezés az 1974-es sunningdale-i megállapodás felújítása, a daytoni szerződés csak azt szentesítette, ami már a boszniai háború előtt is megoldásként kínálkozott, de a baszk ETA-nak is be kellett szüntetnie a fegyveres harcot 2017-ben, ami kezdettől fogva a kölcsönös bizalom kiépítésének előfeltétele volt.

Ma már remek pszichológiai módszerekkel igyekeznek rávezetni a konfliktusba keveredett egyéneket és közösségeket a lehetséges megoldásokra. A Thomas–Kilmann konfliktuskezelési teszt például pontosan meghatározza az alkalmazandó stratégiai elemeket: versengés, együttműködés, elkerülés, alkalmazkodás, kompromisszumkeresés. Csakhogy a szemben álló felek sokkal inkább a saját tapasztalataikból, rögeszméikből, félelmeikből, reményeikből merítenek, mint a tudományos módszertanból, vagyis nincs, nem lehetséges szabványmegoldás, mindenki számára érvényes kiskáté. Sokkal eredményesebb, ha azt vizsgáljuk, mi akadályozza a valóságos megegyezést, miért kell olykor hosszú éveket várni a békekötéssel, miközben a keretfeltételeket már régen ismerik a felek.

A fegyveres szembenállás befejezését rendszerint ugyanazok a körülmények nehezítik meg, az alább felsorolt körülményeket Michael Collins, Szlobodan Milosevics, az izraeli kormány vagy éppen a mai ukrán vagy orosz vezetés nyilvánvalóan egyaránt átélte, megtapasztalta. Mindenekelőtt a már elszenvedett veszteségek, bajtársaik, honfitársaik áldozata rettenti vissza őket a megállapodástól, úgy érzik, nem köthetnek békét rossz feltételekkel, mert akkor hiábavaló pártjuk, mozgalmuk, kormányuk teljes addigi munkája. Fontos a nagyhatalmi szorítás is: megalapozott vagy képzelt félelem a brit megszállástól, az amerikaiaktól, a NATO-tól, a nukleáris fenyegetéstől, a gazdasági bojkottól, és az ezek nyomában járó elszegényedéstől, anarchiától.

A háborúzó félnek továbbá szembe kell néznie a belső pártütéssel: mindig akadnak náluk radikálisabbak (Arafatnak a Hamász, Gerry Adamsnek az IRA szakadár csoportjai, Putyinnak Prigozsin stb.), akik megpróbálják módosítani a hivatalos irányt, megosztást, torzsalkodást okozva a hatalmi csoportosulásban. Nyomasztó körülmény továbbá a fegyveres harc folyamatosságának fenntartása, ami nemcsak a harci szellem megújítását, de a hadianyag, fegyver, emberanyag biztosítását is jelenti. Az idő előrehaladtával egyre gyengébb megoldásokkal kell erőpolitikát szimulálni olyan helyzetekben, amikor már fogytán a muníció, ami pedig nemcsak a hadiipart, de a diplomáciai teljesítőképességet is korlátozza.

A fentiek tehát jórészt érvényes tanulságok, de a közel-keleti konfliktus és az orosz–ukrán háború mégis bonyolultabb történet. Izrael és a palesztinok viszályában azért nincs végső megoldás, azért képtelenek a meglévő forgatókönyveket alkalmazni, mert a háború valamennyi szereplőt réges-régen bekebelezte.

Az erőszak spiráljában rendre az kerekedik felül, aki esztelen, radikális merénylettel újra és újra romba dönti az addigi eredményeket. A kölcsönös lépéskényszer ugyanakkor megbénítja a döntéshozókat.

A palesztinoknak intifáda kell, nem engedhetnek a területi, politikai követelésekből, hiszen az arab világban elfoglalt pozíciójuk csakis innen magyarázható, ráadásul minden belső erőforrásukat a zsidó állam gyengítésére, hosszú távon a felszámolására fordítják. Az izraeli vezetésnek pedig azonnal meg kell torolnia minden elszenvedett sérelmet, sokszorosan, kamattal visszafizetni a terrorcselekményeket, ami újabb és újabb félreértésekhez, haraghoz, gyűlölködéshez vezet.

Ebből a gyűlöletspirálból azért nem lehetséges kitörni, mert mindkét fél őszintén elhiszi, hogy végleg felszámolhatja a másik hatalmi bázisait, majd örökre megroppanthatja, eltüntetheti a színről. Ennek a reménynek a hiábavalósága a kívülállók számára evidencia, ezért vetettek véget közösen a felek az északír, a baszk, a jugoszláviai vérontásnak – a Közel-Keleten azonban egyelőre nincs gyógyulás, lassan száz éve törvényen kívül zajlanak az események.

Az orosz–ukrán konfliktusról egyelőre sok minden nem világos, nem tudjuk például, pontosan milyen feltételekről tanácskozott Trump és Putyin. Az azonban világos, hogy jelenleg az Európai Unió és Moszkva között feszül a húr, egyik fél sem enged a másiknak, mert őszintén elhiszi, hogy uralja az ukrajnai helyzetet. Kölcsönös tévedésről van szó, hiszen Brüsszelnek eleve semmi keresnivalója ebben a háborúban, nem finanszírozza és fejleszti a NATO-t, nem felel semmiért, ezt a történelmi szerepet kezdettől fogva az Egyesült Államok viseli.

Putyin nyilvánvalóan húzza az időt, hiszen ha néhány héttel, hónappal kitolja a megegyezést – reményei szerint – annál nagyobb darabot hasít ki számára Ukrajnából, és tolja el a NATO határait hazájától biztonságos távolságra. Ő abban téved, hogy a NATO egyesített hadereje és a nyugati világ globális tudása felülmúlja Oroszországét, háborús megoldás tehát nincs, nem létezik, ráadásul minél beljebb haladunk a konfliktusban, annál inkább kiderül, hogy Putyin a jövőjét éli fel (még ha ez nem is tűnik fel mindenkinek). Joggal vetődhet fel, hogy mi történik, ha holnap kiesik a hatalomból, eltűnik, megbetegszik, meghal – ebben az esetben az egész orosz projekt megfeneklik, végleg kisiklik, ködbe vész.

A mi lesz, ha…? kezdetű mondatoknak persze csak akkor van értelmük, ha bekövetkezik, amit hipotetikusan felvázolunk, ha pedig nem, akkor teljesen más irányba haladnak az események. Ettől szép és érdekes a történelem – mondhatnánk.

Persze, így van, csak ezzel egy időben százezrek halálát, borzalmas nyomorúságot, kínokat és vérözönt tapasztalunk. Erről pedig akkor sem szabad elfeledkeznünk, ha objektivitásról és érzelemmentességről nyilatkozunk, hiszen létezésünk végcélja mégsem valamiféle politikai egyszeregy hűvös felmondása, hanem emberi életünk megjobbítása, megjavítása.