A külvilág mindig provincializmust érzékel, a sziget őslakosai valójában inkább bölcsen kivárnak. A párduc szerzője szicíliai főhősével egy torinói úrnak így magyarázza a lényeget: „A szicíliaiak sosem akarnak megjavulni, azon egyszerű oknál fogva, mert tökéletesnek vélik magukat; hiúságuk erősebb a nyomoruknál; minden idegen beavatkozás, akár eredete miatt, akár ha szicíliaiak részéről történik, szellemi függetlenségből, felborítja az elért tökélyről való ábrándozásukat, és azzal a kockázattal jár, hogy megzavarja gyönyörteljes várakozásukat a semmire; legalább tíz különféle fajú nép taposta meg őket, és ezért hiszik, hogy valójában birodalmi múltjuk van, mely pompázatos temetésre jogosítja őket.” Tökéletes jellemzés valamennyi dél- és kelet-európai népre, ránk magyarokra is.

De Lampedusa folytatja: „Minden szicíliai életmegnyilvánulás át van itatva az álommal, még a leghevesebbek is: érzékiségünk valójában a feledés vágya, lövöldözéseink és késeléseink: halálvágy; a kéjes mozdulatlanság és a halálvágy: ez a mi lustaságunkat jelzi; az álom italát sajtoljuk a fekete gyökérből és a fehér fahéjból; amikor eltűnődünk, a semmibe nézünk, mintha a nirvána titkait akarnók megfejteni. Ebből következik, hogy aki közülünk legalább félig éber, rögtön elhatalmasodik rajtunk; ebből, hogy híresek vagyunk százados elmaradásunkról művészi és intellektuális megnyilvánulásokban: az újdonságok már csak akkor ragadnak el bennünket, amikor már másutt letűnőben vannak, mert mi nem tudunk helyet szorítani magunkban a vitális áramoknak; és ebből származik a mítoszok mai keletkezésének hihetetlen jelensége is …”

Platón régi intelmét, miszerint az idegen hajók jót és rossz egyaránt hozhatnak, amikor kikötőinkbe érkeznek, felénk kissé másképp értelmezik: minden külső hatás, irányzat ösztönösen gyanakvást kelt bennünk, egészen addig, amíg nem tudjuk a saját viszonyainkra átalakítva birtokba venni azokat. Szigeti magyarságunk ugyanúgy ismeri ezt a megoldást, ahogyan az írek, baszkok, szicíliaik, bolgárok vagy észtek.

A baj csak az, hogy mindazok, akik a lassú haladást és a pislákoló bizalmat lekicsinylik, rendszerint egyetlen ellenszert ajánlanak: a behódolást. Azt tudniillik, hogy ami megérkezik hozzánk, azt kritikátlanul vegyük át, éljük meg, terjesszük – hogy miért, arról csak annyit tudnak mondani, hogy mások szerint működik a módszer. Ha hinnénk nekik, feladnánk a mi Szicíliánkat. Akkor nem lennénk olyanok, amilyenek lettünk és lennünk kell. Ha feladnánk az önálló gondolkodás képességét és alávetnénk magunkat mások parancsainak, ízlésének, módszereinek, megszűnnénk egyedinek, sajátosnak lenni, olyannak, amilyennek az eszmék piacán lennünk muszáj.

Ezzel alapvetően nincs semmi probléma (hiszen akik ezt nem értik, rendszerint a saját ideológiai kiskátéjukból tájékozódnak, ami sokkal vérszegényebb megoldás a természetes válaszoknál). A haszonelvűség a legfontosabb társadalomformáló erő, aki ugyanis hasznot remél – legyen az erkölcsi vagy financiális – a családjában, munkájában, közösségében, két lábbal áll a földön, fejlesztenie, gondolkodnia, elemeznie szükséges. Éppen ezért a Lampedusa-féle holtpontról végül mégis elmozdul. Annak azonban, akinek a céljai elfogytak, mert komfortzónája váratlanul megnőtt, megtapasztalta a friss gazdagodás élményét, először a veszélyérzete, ezzel együtt a természetes ösztönei illannak el. Majd feladja megörökölt vagy választott életformáját, felbontja természetes kötelékeit a nemzettel, az egyházzal, a közösségekkel, végül globális gyámság alá helyezik, így magatehetetlen fogyasztóvá süllyed.

Szicíliának azonban már nincs ennyi ideje, Szicíliát ugyanis el akarják foglalni.

Éppen ezért Szicíliát meg kell oltalmazni.

Hogy szigetmagyarságunknak elegendő muníciót adott-e a tizenöt éves nemzeti kormányzás, hogy közösségi gondolkodásunk, fiatalságunk állapota, közéletünk színvonala jogos reményekre sarkall-e bennünket, örök vitakérdés. Nyilván másképp is lehetett volna, de az az út garantáltan a pusztulásba vezet. Reménykedjünk, hogy bár a partvidéken tovább hajóznak a kalózok és a hódítók, odabent, a sziget mélyén álmosan, nirvánába merülve, korszerűtlenül, láthatatlanul, mégis ott élnek és működnek azok, akik nem pusztán állampolgárnak, de a nemzet tagjainak is szegődtek.