Harminc esztendő Kolozsváron, oda-vissza. Sok fakuló emlék, öröm, csalódás, vágyakozás. Csoóri Sándor is megírta szépen: „Istenem, az a sok elmulasztott út Kolozsvárig!” Ott voltam akkor, 1995-ben, amikor a Markó- és Tőkés-szárny éppen birokra kelt, de magyarországi politikusok is tiszteletüket tették a kincses városban, velük és másokkal a Duna Televízió riportereként készítettem interjúkat. Emlékszem, Orbán Viktor abbahagyta az ebédet, letett kést-villát, majd tíz percre „meglépett” a beszélgetőtársaitól, hogy nyilatkozzon nekünk.
Három évtized telt el, és most újra Kolozsvárra szegeződnek a figyelő tekintetek. Latolgatom, mi veszett el, mit nyertünk azóta, de a leltár szükségszerűen hiányos. Talán elillant az ártatlanságunk? Az akkori romániai és magyarországi politikában hemzsegtek a kedves félamatőrök, ma mindkét országban professzionálisabbak a főhősök. Elveszett némileg a hit és a remény is, legalábbis akkor úgy látszott, hogy pusztán szép szavakkal nemzetpolitikát teremthetünk. Ebben ma már nem vagyok biztos, ahogy abban is kételkedem, hogy az autonómiatörekvések harminc év múltán ugyanazt jelentik, mint akkor a kolozsvári kocsmákban, ahol a kongresszus szüneteiben tanácskoztunk egymással.
Amit nyertünk, arról nem nekem, hanem erdélyi honfitársainknak kellene beszámolniuk. Arról például, hogy magyar állampolgárként, hivatalos útlevéllel, szavazati joggal élhetnek a szülőföldjükön, vagyis beleszólhatnak közös dolgainkba (halkan jegyezzük meg, 1945 után az Orbán-kormány törte át elsőként a falat ebben a kérdésben). Hogy az alaptörvényben már ők is benne vannak. Hogy az RMDSZ-ban irtózatos, helyenként gyomorfordító belső küzdelem lassan lecsillapodtak a kedélyek, mára nagyjából világos, mit kínálnak a politikai börzén. Ahogyan a kormányzati, prefektusi, alprefektusi, önkormányzati színtérről levezényelt, elintézett, kiküzdött fejlesztések is elérik Erdély magyarlakta részeit, és ha gáncsokat még mindig vetnek néhányan, sok részletkérdésen és mellékkörülményen sikeresen átléptünk.
Gheorghe Funar már nincs sehol, és Kolozsvár visszavár. Ehhez a városhoz akkor is köze van a magyarságnak, ha számarányában mára itt is erősen megfogyatkozott. De vigyázat, Funar híján azért akadnak még elmebajosok a Kárpátokban. A magyar katonatemetőben eljátszott olcsó, de hatásos magyarellenes színjáték arra figyelmeztet bennünket, hogy továbbra is éberen kell őrizni nemzeti nyelvünket, kultúránkat. Ott is, itt is, együtt is.
Kolozsvár, a régi Kolozsvár… Amiből mi még láttunk keveset. A Farkas utcára emlékszem, ahol jeges, ködös időben este törtünk utat magunknak, hogy aztán hamarosan baráti szót halljunk. Emlékszem a főtéri lakásra, amelynek ablaka a memorandisták emlékművére nézett, de a kis erkélyen, magánterületen olvasható Bem József-emléktábla bőszítette Funarékat (nyilván azt hitték, Bem magyar, de aztán a bukaresti lengyel nagykövet jó leckét adott nekik). A régi Bulgakov, ahol összehajoltunk a helyi magyarokkal. A hajdani főszerkesztőre is emlékszem, akivel ma már nem mindenben értünk egyet, de ha találkoznánk, és megismernénk egymást, biztosan szívélyesen köszönnénk. Mert Kolozsváron köszön az ember. Régebben a kalapját is meglengette. Magyar, német, román, zsidó, cigány, örmény csakis annyit ér, amennyi embersége van. De a cinkos összejátszás helyett a természetes együttlét, a közös sors és a béke reménysége nem illanhatott el harminc esztendő alatt sem. Nem ködevésről beszélek, hanem elemi tisztességről. Ha valamit, az erdélyiektől – hitem szerint – ezt ma is megtanulhatjuk.
