Zene, meditáció és emlékezés Nádler István életművének metszéspontjában

Nádler István Rezonancia című kiállítása időt, figyelmet és érzékeny jelenlétet kér. A Vaszary Galériában január 4-ig megtekinthető tárlat egy kivételes életmű olyan belső összefüggéseit tárja fel, amelyben festészet, zene, meditáció és barátság ugyanannak a szellemi térnek a különböző rezgéseiként jelenik meg.

Nádler István „...egy fordul minden irányba, Így minden eggyé lesz.” című olajfestménye a Rezonancia kiállításon Fotó: A szerző felvétele

Nádler István a magyar neoavantgárd és absztrakt festészet egyik meghatározó alakja, akinek életműve a gesztusfestészet, a geometrikus absztrakció és a spirituális gondolkodás határterületein bontakozik ki. Művészetének középpontjában kezdettől fogva az egyensúly keresése áll. Nem a statikus harmónia érdekli, hanem az a törékeny, folyamatosan újrateremtett állapot, amelyben az ellentétek nem kioltják, hanem feltételezik egymást. Anyag és anyagon túli, gesztus és geometria, látható és láthatatlan, fizikai és metafizikai szféra kapcsolódik össze képein. A Rezonancia című kiállítás, amelyet a művész Tolnai Ottó emlékének ajánl, ennek az összetett festői és szellemi útnak néhány sűrű, egymásra hangolt metszetét mutatja be.

Nádler István több képén is visszatér az inga motívuma (A szerző felvétele)

Nádler István életműve folyamatos úton lét

A rezonancia itt nem pusztán formai vagy zenei metafora, hanem alapvető alkotói szemlélet. Az egymás mellett futó, egymásra felelő gesztusok, a párhuzamos síkok és finoman elmozduló struktúrák képi dialógusokat hoznak létre. Nádler képein a különbözőség nem konfliktus, hanem lehetőség: a fekete és a kék tónusok, a tömör és az oldott, a fegyelmezett geometria és az intuitív festői mozdulat, ecsetvonások egymást kiegyensúlyozó erőkként működnek.

A kiállítás egyik hangsúlyos egysége a meditáció, a transzcendencia és a misztika kérdéskörét járja körül. 

A fekete felületek áthatolhatatlan tere, a kék színmezők nyitottsága és az ezek között közvetítő gesztusok mind a közép keresésének vizuális metaforái. 

Az inga motívuma, amely több képen is visszatér (lásd: Kék inga), nemcsak mozgást, hanem döntés előtti lebegést is sugall. Nem véletlen, hogy Nádler a zsidó misztika alapművéhez, a Zohárhoz is kapcsolódik: a „minden eggyé lesz” gondolata festészetében nem megoldás, hanem folyamat. Ezt fedezhetjük fel az „…egy fordul minden irányba, Így minden eggyé lesz” című képen, amely ecsetvonásaival, színtónusaival és mértével ragadja meg figyelmünket.

A tárlat legmeghatóbb szekciója a barátságokhoz és szellemi szövetségekhez kapcsolódó hommage-művek sora. Tandori Dezső, Esterházy Péter, Bak Imre, Tolnai Ottó vagy Mulasics László nem idézetként, hanem belső rezonanciaként vannak jelen.

A Tandori Dezsőhöz kötődő személyes történet – a „levél majd jön” elmaradása és a halál utáni közös festés gesztusa világossá teszi: ezek a képek az emlékezés aktusai, festett párbeszédek élők és holtak között.

Nádler István Hommage à Bak Imre című alkotása (A szerző felvétele)

Külön szekcióban kaptak helyet a zenei ihletésű művek, elsősorban a Ligeti György előtt tisztelgő papírmunkák (Hommage à Ligeti György, Ligeti György: Zongoraetűdök I–V.). Ezeken a lapokon a festészet mintha hangrezgéseket „tapogatna le”: ismétlődő gesztusok, finom ritmusváltások, elmozdulások és szünetek építenek fel vizuális etűdöket. Nádler nem illusztrál zenét, hanem strukturális rokonságokat keres. A matematikai rend és az ösztönös vibrálás egyidejű jelenléte Ligeti zenéjéhez hasonlóan ezekben a képekben is alapélménnyé válik.

A kiállítás záró egységében bemutatott Rezonancia sorozat legújabb darabjai pedig azt jelzik, hogy Nádler figyelme egyre inkább a forma előtti állapot felé fordul.

A „nagy motívum” helyét fokozatosan a motívum felé vezető út veszi át. Nádler két ecsettel – egy kisebbel és egy nagyobbal – festi meg a párhuzamos gesztusokat, amelyek nem erősítik fel egymást, mégis összetartoznak: egymás visszhangjai, szellemképei. Ezek a „formanélküli rezonáns energetikai terek” a festészet születés előtti állapotát idézik, azt a pillanatot, amikor még minden lehetséges.

A Kossuth-díjas Nádler István életműve nem lezárt korszakok sorozata, hanem folyamatos úton lét, amely a Rezonancia című kiállításon is érzékelhető. 

A tárlat nem értelmezéseket kínál, hanem jelenlétet kér: arra hív, hogy lassítsunk, figyeljünk és meghalljuk azt is, ami a formák mögött, a csendben rezdül.