A britek tényleges világpolitikai súlya és befolyása ugyancsak megkopott. Ezzel nehéz lehet szembenézni olyan politikusoknak, akik ma is a régi dicsőség bűvöletében élnek. Mert volt idő, amikor Nagy-Britannia a világ leghatalmasabb birodalma volt, és távoli földrészeken is képes volt fitogtatni az erejét. Ezt az állapotot meg lehet szokni, mert számos előnye van annak, ha idegen országokat gyarmatosítunk, majd kizsákmányolunk, és bizonyára különös élvezetet okoz, amikor a legyőzöttek ősi államhatárait átrajzoljuk.
Keir Starmer brit miniszterelnök Kijevbe utazott, ahol Zelenszkij ukrán elnökkel aláírt egy száz évre szóló partnerségi megállapodást. Ez állítólag szavatolná Ukrajna biztonságát, segítené a védelmi képességeket és kiterjedne egyéb területekre is.
Starmer ügyelt arra, hogy útjára még Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök alaszkai csúcstalálkozója előtt kerüljön sor, mivel utána már nem lett volna hírértéke a kijevi megállapodásnak. Ebből is látszik, hogy Nagy-Britannia vezetői úgy viselkednek, mintha a nagyok játszmájában még fújhatnák a passzátszelet.
A kijevi megállapodás száz évre szól, ami már önmagában nevetségessé teszi a dokumentumot. Starmer a látogatás előtt kijelentette: „Közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha, és ez a partnerség a barátságot magasabb szintre emeli.” Igazán? És vajon mekkora időtávban gondolkodik a miniszterelnök úr? Nekünk már az is jól jönne, ha elárulná, mire számíthatunk öt év múlva.
Ami meg a barátságot illeti, jól emlékszem, hogy
Angyalföldön, Budapest egyik munkáskerületében, az 1960-as években ilyen és hasonló feliratok „díszítették” a falakat: „Éljen a szovjet és a magyar nép örök és megbonthatatlan barátsága!”
Az efféle jelmondatokat nem falfirkászok pingálták (a graffiti műfaja még ismeretlen volt), hanem a feladattal megbízott feliratfestők. A szovjet népről akkor sem tudtuk, hogy mi fán terem, de azt igen, hogy az ukránok is benne vannak. És persze tudtuk, hogy mennyit ér a felülről diktált, ránk erőltetett barátság.
Hazánk és az Egyesült Királyság között soha nem alakult ki olyasfajta baráti kapcsolat, amely történelminek lenne nevezhető, de azért a szigetországban is akadtak barátaink. Jó szívvel emlékezünk például John Pagetre, a régi angol famíliából származó mezőgazdászra és íróra, vagy Lord Rothermere-re (Sidney Harold Harmsworth), a brit sajtómágnásra.
Paget a Hungary and Transylvania című, először 1839-ben (angol nyelven) megjelent művében írta: „Magyarország boldogulásának ügyét őszintén a szívemen viselem, s úgy gondolom, nagyban előmozdítaná ezt, ha Nyugat-Európában, és különösen Angliában többet tudnának róla.”
