A lehallgatott, megzsarolt, fizikailag és lelkileg bántalmazott volt feleség őszinte és tömör reakciója a közös múltjukat átíró volt férjnek szól. De szóljon ez azoknak a követőinek is, akik, ha éppen nem a Vezérről van szó, akkor hangosan hirdetik, hogy a bántalmazás minden formáját el kell ítélni, és nem szabad az áldozatot hibáztatni, hazugsággal vádolni.

Szóljon rögtön az első „hányinger” Szily Nórának, a sekélyes kereskedelmi bulvár-televíziózás veteránjának, aki azt kérdezi az áldozattól, hogy „miért nem hallgat inkább?”. És persze a bántalmazott anyákat elkussoltatni akarók szokásos érvét hozza fel: a gyerekeknek nem érdeke, ha a nyilvánosság előtt szólal fel az áldozat és nevezi agresszornak az agresszort. De vajon Szily megkérdezné-e ezt attól a több tízezer bántalmazott nőtől is, és kioktatná-e őket a gyerekeik érdekeiről, akiket nem Magyar Péter tett tönkre? Nem, természetesen másoktól nem kérdezne ilyesmit, nem akarná hallgatásra kényszeríteni őket, mert pontosan tudja, hogy nem az áldozat reakciója árt a gyerekeknek, hanem az, hogy az édesanyjukat az édesapjuk lelkileg és fizikailag terrorizálta, bezárta, lehallgatta, zsarolta, majd a nagy nyilvánosság előtt a lehallgatásból csinált politikai karriert. Ezzel pedig az egész családját kiszolgáltatta az internetes csőcseléknek, akik a bántalmazott nőn, édesanyán töltik ki a soha szűnni nem akaró gyűlöletüket.

Pont Mérő az, aki a nyilvános szerepléseit az áldozathibáztatás elleni fellépéssel kezdte, erre hozott létre szervezetet, erre hivatkozva nevezi magát nőjogi aktivistának. Most viszont az ellenkező oldalon lép fel, amikor az agresszor volt férj múltat átfestő, öndicsérő gejl ömlengését felmagasztalja, kicsit sem törődve azzal a szakmai evidenciával, hogy minden ilyen aktus a volt áldozatnak újabb és újabb traumát okoz. Ugyanis, amikor a bántalmazó a közös múltat egy tündérmesének mutatja be, amely az áldozat számára a pokol volt, akkor elveszi a jóvátétel lehetőségét, amelynek az átélt traumák feldolgozásában fontos szerepe van.