Fehér Bélával először valójában akkor találkoztam, amikor kölcsönkaptam egy regényét egy barátomtól a kilencvenes évek elején ― a Zöldvendéglőt. Beleolvastam, aztán egyszerűen nem bírtam letenni, olyan lebilincselően szellemes, magával ragadó volt a könyv. Nem értettem, miként lehet, hogy nem hallottam eddig erről a nagyszerű íróról. Aztán évekkel később nemcsak hallottam róla, hanem munkatársak is lettünk, amikor a Magyar Nemzethez kerültem. Egyik vonzereje volt a lapnak a szememben több más mellett, hogy ő is itt dolgozik. Akkor éppen lapszerkesztő volt, de egyfajta intellektuális polihisztor, húzóember volt egyben, hiszen írásaival is állandóan jelen volt az újságban. Bármiről írt, az mindig érdekes és jó volt. Valamiképpen azt bizonyították hosszú éveken keresztül a tárcái, novellái, regényei, más cikkei, hogy lehet humorosan írni úgy, hogy a tartalom komolyságát, egzaktságát még erősítse is a stílus, s a hangvétel briliáns könnyedsége.

Béla az életben, a munka közbeni diskurzusokban is éppen olyan volt, mint az írásai. Rokonszenvesen, ritkaságszámba menően abszolút koherens személyiség volt ebből a szempontból is.

Azt bizonyította egész valója, hogy nem lehet mesterségesen, sznob módon különválasztani az írást szépirodalomra és kevésbé szépre, újságírásra. Csak írás van. Éppen olyan igényesen, magas színvonalon kell fogalmazni minden esetben. Ahogy ő tette.

Tulajdonképpen nehéz is róla múlt időben fogalmazni és talán nem is kell. Közhely, de igaz: Fehér Béla írásai itt maradnak velünk, így ő is a jelenünk és a jövőnk része marad, aki a Magyar Nemzetnél igen magasra tette a lécet. Kötelességünk, hogy megpróbáljunk megfelelni ennek a színvonalnak.