Hogyan jutottunk idáig?

A válaszhoz nem egyetlen döntést, hanem a döntések láncolatát kell megértenünk. A lánc minden egyes szemét a saját helyzetük logikájára reagáló józan szereplők kovácsolták, jéghideg racionalitással. Minden egyes láncszem valószínűbbé tette a következőt, egészen addig, amíg a lánc elszakíthatatlanná nem vált. 

A folyamat első láncszeme a hitelesség összeomlása volt a 2020-as évek második felében, amikor az egymást követő amerikai adminisztrációk rutinszerűvé tették a feltételes mód használatát az 5. cikkel kapcsolatban. Sokakat ez meglepetésként ért, pedig ha a történelemórán odafigyeltnek, tisztában lettek volna a hitelesség rendszerszintű ingatagságával. Köztudomású, hogy nincs idegesebb a felébredt baleknál, ezért nem csoda, hogy a franciák voltak azok, akik kimondták: a király meztelen.

Ami azonban 2025 és 2029 között történt, az jóval pusztítóbb volt a strukturális kételynél – a feltételesség nyílt verbalizálása. Az amerikai tisztviselők intenzív belpolitikai nyomás alatt elkezdték az 5. cikket nem alapvető elkötelezettségként, hanem egyfajta „kiérdemelt előnyként” keretezni, amely a védelmi kiadásoktól, a tehermegosztástól és a politikai igazodástól függ. Ezzel a háttérben meghúzódó szorongás az előtérbe tolakodott mint egzisztenciális szinten aggasztó politikai tény. Varsó, Stockholm és Kijev ebből a tényből kalapálta ki először a legitimációs alapot, majd pedig a politikai döntést, ami egy új, még ki nem próbált vágányra terelte a Nyugat biztonsági architektúráját.

A politikai-katonai alapját pedig a budapesti memorandum kudarcának hideg logikája. 1994-ben Ukrajna lemondott a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenáljáról egy darab papírért cserébe, és amikor a külpolitikáját továbbra is a nukleáris méretre szabott konfekciómellény határozta meg, a dolog katasztrófával végződött. Hasonló hibát követett el a Kadhafi-rendszer Líbiában, és a folyamat a rezsim és a diktátor számára igen rosszul végződött. Ezzel szemben az ázsiai nukleáris tigrisek példája azt bizonyítja, hogy ha egy ország hajlandó vállalni rövid távon a kockázatokat és a következményeket, akkor hosszú távon a stratégiai szuverenitás elérhető. A lengyel projekt persze a szomszédok árgus szemei előtt szökött szárba, és hamarosan elkezdődött a verseny a siker emulálására.

Pedig a svédek nem tettek mást, csupán a hidegháború kezdetekor elindított atomfegyver-projektjüket kivették az IKEA-s papundeklidobozból, és a használati utasítás piktogramjain töprengve elkezdték újra összerakni. Talán csak azt sajnálták, hogy 2012-ben azt a néhány kiló fegyverplutóniumot, ami minden internacionalista-pacifista morális szuperhatalomnak ott rejtőzik az almáriumában, egy gyenge pillanatukban átadták az USA-nak. Miután az oszlopos tagnak számító Svédország kilépett az „atommentes klubból”, milyen érve maradt bármely más államnak az elkötelezettsége fenntartására? Ennek a felismerésnek a sokkja pedig egy politikai atomrobbanás lökéshullámaként söpört végig a nyugati demokráciákon, de Németország volt az, ahol a legnagyobb pusztítást okozta.

A negyedik láncszemet Németország morális, politikai és alkotmányos válsága szolgáltatta. Hogy megértsük, miért, meg kell vizsgálnunk az 1945 utáni német stratégiai kultúra specifikus felépítését. Nyugat-Németország egész háború utáni politikai berendezkedése három egymástól függő kötelezettségvállaláson nyugodott: az atommentes státuson mint a német szavatosság alapvető bizonyítékán a szomszédok felé, az amerikai kiterjesztett elrettentésen mint azon a biztonsági garancián, amely az atommentességet stratégiailag életképessé tette, és az európai integráción mint azon a normatív kereten, amely értelmet adott a német önkorlátozásnak.

Bármelyik oszlopot kidöntjük, a struktúra instabillá válik. A lengyel és a svéd döntés mindhármat egyszerre rántotta ki. 

Koalíciós kormányok omlottak össze, a stratégiai közösség egymással kibékíthetetlen frakciókra szakadt, és Németország – a NATO európai architektúrájának tartóoszlopa – hosszú évekre olyan állammá vált, amely sem adaptálódni nem tudott, sem a meglévőt fenntartani.

Ez a dráma a 2033–2036 közötti időszakban érte el a katarzisát. A rendszer destabilizációja miatt aggódó amerikai nukleáris politika egyik alaptétele volt a szövetségesek nukleáris fegyverkezésének megakadályozása. Mikor Nyugat-Németország először kacérkodott a gondolattal, az USA azzal fenyegette meg a szövetségeseit, hogy örökre magukra hagyja őket. Ugyanez az amerikai politika érvényesült a dél-afrikai atomfegyver-programmal és az „atomküszöbön ténfergő” ázsiai tigrisekkel szemben. Mikor végül az egymást feldöntő dominók láttán Amerika fogta a kalapját, és hazament, akkor az nem egy szélsőséges nézeteket képviselő elnök szeszélyének megnyilvánulása volt, hanem egy sok évtizedes politika következetes folytatása.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa