Az eurázsiai kontinens keleti szegletében a „papírtigrisek állatkertjének” aposztrofált SEATO totális kudarcot vallott, amikor Indokínát kellett volna megvédeni a kommunista befolyás betörése ellen. Dél-Vietnám, Kambodzsa és Laosz eleste után nem sokkal a szervezet feloszlatta önmagát. Szintén Ázsiában a bagdadi paktum néven 1955-ben alapított CENTO sem bizonyult sokkal sikeresebbnek. Az 1965-ös indiai–pakisztáni háború alatt a szövetség tagjai küldtek ugyan némi hadianyagot Pakisztánnak, de ezzel nagyjából ki is merült a szervezet eszköztára.

Az Oroszország és az öt posztszovjet „muskétás” által 2002-ben alapított CSTO sem bizonyult sokkal megbízhatóbbnak, annak ellenére, hogy a szövetség egy, a NATO 5. cikkelyével ekvivalens 4. cikkellyel is rendelkezik. Amikor az alapító tag Örményországot 2022-ben azeri támadás érte, a CSTO semmit sem tett az áldozat megsegítésére. Ha pedig a nyugati féltekére tekintünk, akkor azt látjuk, hogy az 1947-es riói egyezmény egy, a NATO 5. cikkelyéhez hasonló garanciákat biztosítana a félteke 21 államának. Ez az egyezmény 1982-ben vérzett el, amikor a Falkland-háború alatt az USA az Egyesült Királyságot támogatta Argentínával szemben, a szerződésben vállalt kötelezettségei ellenére.

Ugyanakkor a kevésbé hangzatos patrónus–kliens kapcsolatok meglehetősen stabilnak bizonyultak, hosszú távon is.

Ezek a kapcsolatok nemcsak a súlyos nemzetközi konfliktusok próbáját állták ki, hanem az egymást váltó adminisztrációk külpolitikai hullámvasútját is. Külön érdekességük e kapcsolatoknak, hogy nem támaszkodnak formális, az USA szenátusa által ratifikált egyezményekre. Mindez tökéletes cáfolata annak az institucionalista világnézetnek, amely papírfétisben, betűleves-szervezetekben és burjánzó bürokráciákban látja a sikeres szövetségek zálogát.

Ennél sokkal komolyabb kritikája a patrónus–kliens kapcsolatoknak a cserbenhagyás veszélye. Ez utóbbival kapcsolatban is számos példa áll a rendelkezésünkre. Ezek közül a leg­gyakrabban emlegetett, az 1938-as müncheni egyezmény némiképp félrevezető. Itt nem a magányos nagy patrónus hagyta magára Csehszlovákiát, hanem a francia–brit–szovjet multilaterális biztonsági konstruktum.

De ha már a kliensek kiszolgáltatottságáról beszélünk, akkor érdemes néhány szót szólnunk a patrónusváltás lehetőségéről és feltételeiről.

Izrael még az államalapítás előtti évtizedekben a brit patrónussal indított. Ezt váltotta fel 1948 és 1953 között a szovjet támogatás. Ezt követően Franciaország vette át a patrónus szerepét, mígnem az 1960-as évek interregnuma után az USA vált a zsidó állam védnökévé. A hidegháború leghajmeresztőbb patrónusváltását Egyiptom esetében láttuk, amikor Szadat a szovjet védnökséget az amerikaira cserélte le. Hasonló, bár kevésbé drámai testcselt láttunk Pakisztán részéről, az amerikai befolyás kínaira cserélésével.

Végezetül érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a progresszív csengésű kollektív biztonság és az enyhe pejoratív töltettel rendelkező patrónus–kliens kapcsolat közül miért az utóbbi bizonyul sikeresebbnek.

A kollektív biztonság egyfajta közjószág, a közjavak termelése pedig rendszerszinten elmarad az optimálistól. Amikor harmincegynéhány nemzet osztozik egy kis szövetséges megvédésének felelősségén, mindegyikük hajlamos a potyautas-magatartásra, arra építve, hogy majd a többiek cselekszenek. Az eredmény a nemzetközi biztonságra vetített „kívülálló-effektus”, ami a Kitty Genovese-esettel robbant be a köztudatba.

A kétoldalú patrónusi viszony ezt azzal küszöböli ki, hogy a kötelezettséget és a reputációs költségeket egyetlen szereplőben koncentrálja. Amikor az Egyesült Államok Izrael patrónusa, nincs kétértelműség azzal kapcsolatban, hogy kitől várható el a fellépés. Washington nem mutogathat Berlinre vagy Ottawára azzal, hogy „tessék, tiétek az elsőbbség”. Ezzel szemben 

Thomas Schelling pontosan ezt ismerte fel az elköteleződési mechanizmusok kapcsán. Azok éppen azért működnek, mert feladásuk túl költséges lenne a védnök számára.

Ez az öngyógyító mechanizmus nem érhető el a kollektív biztonsági rendszerekben, ahol az intézményi hanyatlást vagy a nagyhatalmi kivonulást (mint a Népszövetség esetében az USA távolmaradása után) nem lehet egy másik intézményre való „átváltással” orvosolni.

A történelmi tapasztalat alapján joggal kérdőjelezhetjük meg, hogy képes lesz-e egy USA nélküli európai kollektív biztonsági konstruktum megbízható védelmet nyújtani Magyarország számára, és hogy mi az alapja ennek az optimizmusnak.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa