idezojelek

Krasznahorkai világa 2.

(Butasággal és aljassággal fertőzött)

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt
Cikk kép: undefined
krasznahorkaimagyarvilág 2026. 03. 12. 9:38
Fotó: Koszticsák Szilárd
0

Erre kellene lecserélnem az én világomat:

„Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig nem lehetünk elragadottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket, mert nehéz szavakat találni arra, hogy milyen hierarchiában képzeljük el az undorító emberi tulajdonságoknak azt a tárházát, amivel ti taszítjátok vissza a balszerencséjükre titeket megismerő világot, mert ha azzal kezdem, hogy magyarnak lenni, az nem egy néphez valótartozást jelent, hanem az egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj, amitől minden megfigyelőnek csak hányhatnékja támad, akkor nem a jó úton indulok el, nem, nem az, hogy betegség, hanem, hogy miben áll ez a betegség, ezt lesz nehéz megmondani itt, ebben az írásban, amit egy génnek írok, hogy lebeszéljem arról, hogy továbbvigye ezt a nemzetet az élet érthetetlen lendületében, egy génnek írom, hogy ne mutatkozzon meg többé, vonja vissza a DNS-molekulákat, vonja vissza a nukleinsav-szekvenciát a sejtmagok kromoszómáiban, vonja vissza magát az összes cukorfoszfátjával, bázispárjával és aminósavjával egyetemben, ez a magyar nem sikerült, mondja ki ezt kereken, és vonuljon vissza a fehérjék őrületes rendjéből, mert hol lehet itt bármit kezdeni, nehéz megtalálni az alaptulajdonságot, amelyre az összes többi felfűzhető, mivel ha kezdjük a lompos rosszakarattal, az jó, de nem ás mélyre, ha azt mondjuk, hogy te, rohadt magyar, hogy te az irigység, a kicsinyesség, a kisstílűség, a tunyaság, a sunyi lopózkodhatnék, a szégyentelen gyávaság, a becstelenség, az árulásra való állandó készenlét s ugyanakkor a saját tudatlanságára, a saját műveletlenségére, a saját érzéketlenségére gőggel felelő, hol kolbásztól és pálinkától, hol lazactól és pezsgőtől megsemmisítő lehelet egyik kivételesen undorító alakja vagy, aki hol az asztalra baszik, ha a szemébe mondják, és a kórképre a nagyképű tahóság, az otrombaságra való büszkeség hőzöngő bunkójának agressziójával felel, vagy fondorlatos bosszúvágy támad benne az ellen, aki valódi vonásaival szembesíti, amit soha nem felejt, s az első adandó alkalommal ezt a szembesítőt a földbe tiporja, kivégzi, meggyalázza, nem, ez mind nem elég, mert nem a jellemed mélyét érinti meg, mert a jellemed mélye, hogy te nemcsak azzal teszed meg ezt, aki szembesít hitvány valóddal, hanem bárkivel, aki az utadba kerül, s akit nem tudsz kihasználni, felhasználni, kiszipolyozni, hogy teljesítse a kívánságaidat, és gerinctelen vagy, és kétszínű, egy alattomos görény, egy velejéig hazug senkiházi, mert te aztán még ezzel is, akit kihasználtál, ugyanazt teszed, hisz elárulod, elhajítod, a szemébe köpsz, ha már neked nem jó semmire, mert primitív vagy, rohadék magyar, egy primitív tuskó, aki bármikor képes megalázni még önmagát is, csak hogy a számára kedvező helyzetet elérje, de nem, ez sem segít, valahogy meghaladja a képességeimet, hogy megragadjam a magyart a gyökerénél fogva, csak arra volnék képes, hogy ezt a gyökeret kitépjem, ha már megragadtam, de hát nem ragadhatom meg, mert minden, ami eddig ebben az írásban összejött, az mind egyszerre, egyidejűleg képezi a magyar jellem bázisát, ezért nem találom meg a nyitját a magyarnak, mert minden gyarlóság, ami emberi, az benne nem csupán megvan, de halmozottan van meg, és nemcsak megvan, hanem egyúttal mind, külön-külön adja meg a lényegét, úgyhogy ha azt mondod irigy, akkor gondolj arra, hogy magyar, ha azt mondod képmutató, megint gondolj a magyarra, ha azt mondod elfojtott agresszió, mely hol gőgben, hol sunyi meglapulásban nyilvánul meg, akkor ott vagy a magyarnál, mivel bármi rosszra gondolsz, ott vagy a magyarnál, de a leginkább akkor vagy ott, a leginkább akkor ragadod meg a magyar üstökét, ha egyszerűen annyit mondasz, hogy a magyar egy seggfej, ez telitalálat, csaknem mindegy, hogy kinek mondod, mert neki hiába, mert neki ez csak egy kocsmai szitkozódás, amire vagy ütni kell, vagy kioldalogni a fal mellett, és a sértőt kint a sötétben várni meg, amikor lesből lehet, és neki hiába, mert neki semmi nem fáj eléggé, miközben eszelős sajnálatra képes, és ne mondd neki, hogy milyen, mert reménytelen, nem fogja megérteni, nem fogja felfogni, nem fogja elfogadni, mert ahhoz, hogy megértsd, ahhoz, hogy felfogd, hogy elfogadd, az kell, hogy ne légy magyar, de magyar vagy, és az is maradsz örökkön-örökké, magyar, elviselhetetlenül, és ne beszéljenek nekem a kivételekről, mert rosszul vagyok a kivételektől, mert valójában nincsenek kivételek, aki magyar reménytelen, mert aki magyar, az egy tőről fakad, aki magyar, az egy szimpla, veszélyes paprikajancsi, aki királynak gondolja magát, de nem király, aki folyton hőbörög, de azonnal eliszkol, ha rákiáltanak, higgyetek nekem.”

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Őrült lennék, ha belemennék egy ilyen cserébe. Őrült vagy Nobel-díjas. És végtelenül üres. De ezzel még nincs vége, mert Krasznahorkai mást is kínál:

„Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. A »magyarság« ellen azonban minden erőmmel küzdök. Miért cserélném le a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek?

Viszonyom a magyarsághoz olyan, mint a folyóparti kőhöz. Nem tudom, miért nem albánnak vagy szlováknak születtem. Nem akarom ideologizálni a nemzethez, különösen Magyarországhoz való tartozást.

Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik.

Amikor egy interjúban azt mondtam, nem értem, miért olyan büszkék a magyarok a csatáikra, amiket mellesleg mindig elveszítenek, megtámadott a szélsőjobboldal. Nincs értelme vitatkozni. Még az egyébként okosnak tűnő emberek is az ideológia foglyai. Ahogy a magyar közmondás tartja: két külön malomban őrlünk, és az ő lisztjükből sosem lesz kenyér. Ez pedig egy beteg társadalmat épített fel.

Magyarország már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézet, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak.”

Amúgy – és ez nagyon fontos! – egyetlen vesztes csatánkat sem adnám oda Krasznahorkaiért, még akkor sem, ha ezzel az életét menteném meg. Mert – és ez talán még fontosabb! – minden vesztes csatánkban ott ordít vagy éppen suttog az örök megmaradás, az örök magyar hősiesség.

 

„Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
   Egyenest oda fog folyamodni.

[…]

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján. […]”

 

Szondi lehetett volna Krasznahorkai is. De akkor már nem lenne semmi sem…

 

„Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.

Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd.”

 

Arany és Petőfi is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor már nem lenne semmi sem.

 

„Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.

[…]

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«

[…]”

 

A Pesti Srácok és Márai is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor már nem lenne semmi sem.

És álljon itt egy dicsőséges győztes csata emléke is:

 

„– Azért hívattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó –, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.

Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.

A teremben csend volt.

Nem mozdult senki.

A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.

Dobó tovább beszélt:

– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra…

Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:

– Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.

– Így legyen! – hangzott a teremben. – Elfogadjuk!

– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.

– Elfogadjuk!

– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.

– Elfogadjuk!

– Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.

– Elfogadjuk!

Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

– Valamit ide szeretnék betoldani.

A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

– Halljuk – szóltak az asztalnál.

– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.

– Az ostrom szünetében elfogadom – szólott Dobó.

– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.

Dobó folytatta:

– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.

Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.

Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.

– Esküdjetek velem – mondotta Dobó.

A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.

– Esküszöm az egy élő Istenre…

– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.

– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.

– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:

– Esküszünk! Esküszünk!”

 

Persze Dobó István és Gárdonyi Géza is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor már nem lenne semmi sem. És Hunyadi is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor sem. Nyelv sem lenne és haza sem lenne, és itt állnánk akkor Krasznahorkai világában. És nem akarok abban a világban állni, élni. Azt mondja Krasznahorkai: „De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök.”

Ne küzdjön. Felesleges küzdelem lenne. Ugyanis maga nem magyar. És mert a világ olyan lett, amilyen, nem is kaphatta volna más a Nobel-díjat, csak maga. Legyen vele boldog. Telik majd belőle az élethosszig tartó világpolgárságra. És ha a Jóistennek van humora – és van neki! –, akkor majd egy muszlim világpolgár fogja magának elmagyarázni a világpolgárság igazi gyönyörét, ott, Berlinben, a maga módján. Mi pedig, magyarok, akik „egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj” vagyunk, majd sajnálkozunk kicsit. És mély megnyugvással rögzítjük magunkban, hogy maga soha nem ülhet oda az örökkévalóság hagyománnyal s jó szóval terített asztalához.

 

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.