Erre kellene lecserélnem az én világomat:
„Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig nem lehetünk elragadottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket, mert nehéz szavakat találni arra, hogy milyen hierarchiában képzeljük el az undorító emberi tulajdonságoknak azt a tárházát, amivel ti taszítjátok vissza a balszerencséjükre titeket megismerő világot, mert ha azzal kezdem, hogy magyarnak lenni, az nem egy néphez valótartozást jelent, hanem az egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj, amitől minden megfigyelőnek csak hányhatnékja támad, akkor nem a jó úton indulok el, nem, nem az, hogy betegség, hanem, hogy miben áll ez a betegség, ezt lesz nehéz megmondani itt, ebben az írásban, amit egy génnek írok, hogy lebeszéljem arról, hogy továbbvigye ezt a nemzetet az élet érthetetlen lendületében, egy génnek írom, hogy ne mutatkozzon meg többé, vonja vissza a DNS-molekulákat, vonja vissza a nukleinsav-szekvenciát a sejtmagok kromoszómáiban, vonja vissza magát az összes cukorfoszfátjával, bázispárjával és aminósavjával egyetemben, ez a magyar nem sikerült, mondja ki ezt kereken, és vonuljon vissza a fehérjék őrületes rendjéből, mert hol lehet itt bármit kezdeni, nehéz megtalálni az alaptulajdonságot, amelyre az összes többi felfűzhető, mivel ha kezdjük a lompos rosszakarattal, az jó, de nem ás mélyre, ha azt mondjuk, hogy te, rohadt magyar, hogy te az irigység, a kicsinyesség, a kisstílűség, a tunyaság, a sunyi lopózkodhatnék, a szégyentelen gyávaság, a becstelenség, az árulásra való állandó készenlét s ugyanakkor a saját tudatlanságára, a saját műveletlenségére, a saját érzéketlenségére gőggel felelő, hol kolbásztól és pálinkától, hol lazactól és pezsgőtől megsemmisítő lehelet egyik kivételesen undorító alakja vagy, aki hol az asztalra baszik, ha a szemébe mondják, és a kórképre a nagyképű tahóság, az otrombaságra való büszkeség hőzöngő bunkójának agressziójával felel, vagy fondorlatos bosszúvágy támad benne az ellen, aki valódi vonásaival szembesíti, amit soha nem felejt, s az első adandó alkalommal ezt a szembesítőt a földbe tiporja, kivégzi, meggyalázza, nem, ez mind nem elég, mert nem a jellemed mélyét érinti meg, mert a jellemed mélye, hogy te nemcsak azzal teszed meg ezt, aki szembesít hitvány valóddal, hanem bárkivel, aki az utadba kerül, s akit nem tudsz kihasználni, felhasználni, kiszipolyozni, hogy teljesítse a kívánságaidat, és gerinctelen vagy, és kétszínű, egy alattomos görény, egy velejéig hazug senkiházi, mert te aztán még ezzel is, akit kihasználtál, ugyanazt teszed, hisz elárulod, elhajítod, a szemébe köpsz, ha már neked nem jó semmire, mert primitív vagy, rohadék magyar, egy primitív tuskó, aki bármikor képes megalázni még önmagát is, csak hogy a számára kedvező helyzetet elérje, de nem, ez sem segít, valahogy meghaladja a képességeimet, hogy megragadjam a magyart a gyökerénél fogva, csak arra volnék képes, hogy ezt a gyökeret kitépjem, ha már megragadtam, de hát nem ragadhatom meg, mert minden, ami eddig ebben az írásban összejött, az mind egyszerre, egyidejűleg képezi a magyar jellem bázisát, ezért nem találom meg a nyitját a magyarnak, mert minden gyarlóság, ami emberi, az benne nem csupán megvan, de halmozottan van meg, és nemcsak megvan, hanem egyúttal mind, külön-külön adja meg a lényegét, úgyhogy ha azt mondod irigy, akkor gondolj arra, hogy magyar, ha azt mondod képmutató, megint gondolj a magyarra, ha azt mondod elfojtott agresszió, mely hol gőgben, hol sunyi meglapulásban nyilvánul meg, akkor ott vagy a magyarnál, mivel bármi rosszra gondolsz, ott vagy a magyarnál, de a leginkább akkor vagy ott, a leginkább akkor ragadod meg a magyar üstökét, ha egyszerűen annyit mondasz, hogy a magyar egy seggfej, ez telitalálat, csaknem mindegy, hogy kinek mondod, mert neki hiába, mert neki ez csak egy kocsmai szitkozódás, amire vagy ütni kell, vagy kioldalogni a fal mellett, és a sértőt kint a sötétben várni meg, amikor lesből lehet, és neki hiába, mert neki semmi nem fáj eléggé, miközben eszelős sajnálatra képes, és ne mondd neki, hogy milyen, mert reménytelen, nem fogja megérteni, nem fogja felfogni, nem fogja elfogadni, mert ahhoz, hogy megértsd, ahhoz, hogy felfogd, hogy elfogadd, az kell, hogy ne légy magyar, de magyar vagy, és az is maradsz örökkön-örökké, magyar, elviselhetetlenül, és ne beszéljenek nekem a kivételekről, mert rosszul vagyok a kivételektől, mert valójában nincsenek kivételek, aki magyar reménytelen, mert aki magyar, az egy tőről fakad, aki magyar, az egy szimpla, veszélyes paprikajancsi, aki királynak gondolja magát, de nem király, aki folyton hőbörög, de azonnal eliszkol, ha rákiáltanak, higgyetek nekem.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!