(…)
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
Amilyen volt a Márs mezején eleve.
(…)
Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyar seregek istene.”
„Magyar haza”, „magyarnak dicső neve”, „ázsiai múzsád” – szegény Csokonai sem értené a mai világot. Arról nem is beszélve, milyen illúziókkal gondolt a XX. századra. Mint mi a XXI.-re
De ülnek ám még annál az asztalnál sokan.
„Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.”
Jaj te, niklai remete, hát neked volt hazád? S rá is rivalltál:
„Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.”
Valahogy Niklán tágasabb volt a mindenség, mint a világpolgárság huzatos, gyökértelen ürességében. Tágasabb, mert a niklai remeteségből kristálytisztán látszott s a legnagyobb sötétben is barátságos gyertyafénnyel hívott az egyetlen hely, ahol az ember otthon lehet: a haza. A haza, ami, ha kell, a magasba költözik:
