(…)

Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
Amilyen volt a Márs mezején eleve.

(…)

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyar seregek istene.”

„Magyar haza”, „magyarnak dicső neve”, „ázsiai múzsád” – szegény Csokonai sem értené a mai világot. Arról nem is beszélve, milyen illúziókkal gondolt a XX. századra. Mint mi a XXI.-re

De ülnek ám még annál az asztalnál sokan.

„Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.”

Jaj te, niklai remete, hát neked volt hazád? S rá is rivalltál:

„Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.”

Valahogy Niklán tágasabb volt a mindenség, mint a világpolgárság huzatos, gyökértelen ürességében. Tágasabb, mert a niklai remeteségből kristálytisztán látszott s a legnagyobb sötétben is barátságos gyertyafénnyel hívott az egyetlen hely, ahol az ember otthon lehet: a haza. A haza, ami, ha kell, a magasba költözik:

„Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.”

Illyés is odaült, ahhoz az asztalhoz, és szerencséjére nem találkozott azzal, amit előre látott:

„Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”

Hát ellepte, Gyula bátyám. S ma ez Nobel-díjat ér.

De mi, szerencsére, undorunkat legyűrve ma is égbe kiáltjuk Berzsenyinket. S ha kell, Babitshoz fordulunk:

És persze Vörösmartyhoz, mert mi tudjuk, sőt inkább érezzük: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; /Itt élned, halnod kell.” És sírunk, ha ezt halljuk: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”

S nekünk a Házsongárdi temetőben is van dolgunk:

„A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.”

És a Dél keresztje alatt is pontosan tudjuk, kik vagyunk:

„az indián és a néger

tüzet rakni éppúgy térdel

mint a hargitán a pásztor

számolni ujjain számol

különbség ha van az égen

itt a göncöl jön föl este

fölöttük a dél keresztje

(…)

egy útmenti fogadóban

talán még boldog is voltam

rióból murryba tartón

a gitárszót most is hallom

más a dallam egy a nóta

itt a göncöl jön föl este

odalenn a dél keresztje”

József Attila üzenetét is megértettük, melyet örökül hagyott a végzet előtt:

„Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

Ezért ma biztosan nem adnának Nobel-díjat.

De Nagy László szép arcával itt ül előttünk, s üzen: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, akkor tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”

Köszönjük. Az az „ennyi” éppen elég. Hiszen sírig tudjuk immár, hogy nekünk kell rettenteni a keselyűt, és nekünk kell átvinni, fogunkban tartva, a szerelmet a túlsó partra. S ennél többet nem is kaphattunk volna.

Ez az én világom. Ezt kellene lecserélnem Krasznahorkai világára. Tehát mire is?

Borítókép: Krasznahorkai László (Fotó: Christine Olsson)