Palacsinta–Rezeda Kázmér utazásai

A kis Rezeda Kázmér mindig megevett egy palacsintát, csak úgy, üresen. Ez volt a bevezető hadművelet, a teszt, és mi tagadás, felséges volt az a palacsinta üresen is, jó illatú, finom, aranysárga tó kicsi, barna szigetekkel.

Fotó: Móricz István

– Egyre nehezebb visszamenni a múltba… – gondolta Rezeda Kázmér, s örült ennek, na nem a múltba visszatérés nehézségének, hanem a gondolatnak, mert elég hosszú ideje nem örülhetett egyetlen épkézláb gondolatnak sem.

– Egyre nehezebb visszamenni a múltba, pedig egyre nagyobb szükség van rá... – gondolta tovább, s még jobban örült.

– Egyre nagyobb szükség van rá, ugyanis a jelen egyre elviselhetetlenebb, feleslegesebb, kisszerűbb és ostobább... – s ekkor már annyira örült Rezeda Kázmér, hogy szélesen mosolygott, már abban az esetben persze, ha nem vicsorgott. De ennek eldöntését bízzuk az utókorra, már abban az egyre kevésbé valószínű esetben, ha lesz utókor, s abban az utókorban lesz még olyan valaki, aki képes lesz visszagondolni bárhová, s képes lesz döntést hozni bármiről.

– Ha pedig mindezt tisztáztuk, ideje visszamenni a múltba... – gondolta Rezeda Kázmér.

A gondolatot pedig tett követte.

Rezeda Kázmér felkapaszkodott egy palacsintára, kivárva azt a pillanatot, amikor a palacsintát feldobták, akkor kapaszkodott fel rá Kázmér, jó erősen megragadva a palacsinta szélét, s amikor a palacsinta megfordult a levegőben, Kázmér máris biztosan ült rajta, lábát lelógatva, s mielőtt a palacsinta visszaért volna a palacsintasütőbe, Kázmér ott ült a fehér kispadon, nagymama konyhájában, a Táltos utcában, ott bizony.

Nagymama palacsintát sütött. Nagymama – most úgy rémlik –, állandóan palacsintát sütött. S ha éppen nem, akkor pedig madártejet csinált. Vagy pogácsát. Krumplis pogácsát. Esetleg cérnametéltet, ördögi gyorsasággal vágva a tésztát cérnavékonyra, s a végén feldobálta a levegőbe, mielőtt tiszta, hófehér vászonzsákba tette volna, s irány a spájz.

Nagymama mindig éppen csinált valamit. Sütött-főzött, takarított, varrta a csipkét, imádkozott, ablakot mosott, unokát mosott, túlélt két világháborút, közben mellékesen felnevelt négy gyereket, megannyi unokát, ápolta nagypapát, túlélte Rákosit is, Kádárt is, s ha Rezeda Kázmér, már felnőttként megkérdezte tőle, hogy „Nagymama, hogy csináltad, hogy voltál erre képes?”, akkor nagymama csak annyit válaszolt: – De kisfiam, hát élni kellett...

Így van ez.

Akiknek „csak élni kellett”, azoknak nem maradt idejük meghülyülni, azon töprengeni, vajon nem férfiak-e véletlenül, illetve fordítva, nagypapának sem volt ideje azon töprengeni, vajon nem nő-e, szóval nekik nem volt idejük és lehetőségük hülyének és feleslegesnek lenni, mert élni kellett.

És palacsintát sütni. Na nem sokat, ha ott volt éppen az összes unoka, akkor legfeljebb úgy hatvanat-hetvenet. Hatvan-hetven palacsinta kisütése után kell ülni kicsit, ölbe tett kézzel. S addig a palacsinták is pihennek, egymásra simulva, egymás ölében, egy nagy tálon, s ebédelni kell, zöldborsólevest, finom, puha vajasgaluskákkal, utána paprikás krumplit kolbászkakatonákkal, akiknek be kell masírozniuk a várba, a vár mi vagyunk, az unokák, a várkapu pedig a nagyra nyitott szájacskánk, megerősíti az öntudatot az ilyesmi, jobb, ha az ember várként tételeződik kisgyerekként, mintsem genderfluid királyfiként vagy Csipkejózsikaként, s miután bemasíroztak mind a kolbászkakatonák a várba, kezdődhetett a palacsintázás.

A kis Rezeda Kázmér mindig megevett egy palacsintát, csak úgy, üresen. Ez volt a bevezető hadművelet, a teszt, és mi tagadás, felséges volt az a palacsinta üresen is, jó illatú, finom, aranysárga tó kicsi, barna szigetekkel, s az első üres után kezdetét vette a tékozló, szertelen, hanyatlásvégi Rómát idéző bacchanália a mindenféle lekvárokkal s egyebekkel.

Szilvalekvárossal kezdte Kázmér, mert bár nagymama szilvalekvárja is nagyon finom volt, de azt szerette legkevésbé, s már gyerekként bölcs volt és beosztó, s egyenletesen, ütemesen, tervszerűen haladt a csúcs felé. Tehát szilvalekváros – első lépcsőfok. Ezt követte a baracklekváros. Mert nagymama baracklekvárja maga volt a költészet, egy szonett Petrarca modorában, mondjuk ez:

„Szerelem! állunk őt ámulva, kit káprázatul küldött az ég a földre. Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője! Az angyal ő, ki földünkön lakik. Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye! Mily andalítva ring e karcsu, gyönge test, míg csábitja árnyékos csalit! S a zöld füvet s ezerszinű virágot nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri, hogy rálépjen, vagy csak érintse lába. S a szem szikráitól kigyúlni látod a felhőt, – földön, égen minden élni s örülni kezd, amerre néz a drága.”

Túlzás és valótlanság lenne most azt állítani, hogy a kis Rezeda Kázmér ezt mormolta magában, miközben nagymama baracklekváros palacsintáját majszolta, de azt kijelenthetjük, hogy ilyesmit érzett, öntudatlanul, s még vagy tíz évnek kellett eltelnie, hogy megérkezzen az első szerelem Erika személyében, s háttérbe szorítsa a palacsinta s a baracklekvár iránti érzeményeket – ó, te ostoba, fellengzős, önsorsrontó kamaszkori eltévelyedés!

De most még itt tartunk. A palacsintázásnál. És a baracklekvárnál, ami lágy volt, illatos volt, éppen megfelelően édes volt, s kisebb-nagyobb barackdarabok voltak benne, ami annak volt betudható, hogy nagymama sárgabarackból főzte a lekvárt, ami nyilván afféle elavult, régimódi és korszerűtlen hóbort volt a szocialista konzervipar modern sivatagában.

Ám aki azt gondolná, hogy a baracklekvárossal felértünk a csúcsra, téved.

Ez még csak a második grádics.

Mert következett a málnalekváros.

Teljesen nyilvánvaló, hogy nagymama málnalekvárja ma már a mennyországban található, de csak vasárnap, az ünnepi asztalnál, s nagymamának meg van engedve, hogy ott legyen a főasztalnál, a mennyei főasztalnál, a málnalekvárjával és a palacsintájával, s ő maga szervírozza az Úrnak s a Fiúnak, ami azért a mennyországban sem megszokott, mert a mennyországban is van hierarchia, ugyanis minden normális és szép és értelmes és emberi és transzcendens helyén a mindenségnek van, mert kell legyen hierarchia, hát persze hogy a mennyországban is van, ott van csak igazán, ugyanis ahol nincsen, ott előbb a középszer veszi át a hatalmat, majd kisvártatva a legrettenetesebb, legföldhözragadtabb, legelviselhetetlenebb üresség és irigység és jelentéktelenség és perverzitás (ezt kell sokszínűségnek és szabadságnak nevezni), teljesen világos tehát, hogy mennyországban muszáj lennie hierarchiának, amelynek tetejére, legalábbis a teteje közelébe nagymama csak a málnalekvárjával és a palacsintájával érhetett oda.

Legalábbis így képzelte Rezeda Kázmér, a hierarchia megrögzött híve.

Igen, a málnalekvárral felértünk a csúcsra. De csak a lekváros palacsinták Csomolungmájára. Mert a lekvárosok univerzumán kívül van más is.

Vannak például alacsonyabb rendű univerzumok. Idetartoznak a kakaós-cukros és fahéjas-cukros palacsinták, amelyek finomak ugyan, de közelébe sem érnek a lekvárosokhoz. Aztán jönnek a nutellások s egyebek, melyek egyáltalán nem finomak.

A lekvárosok univerzumánál pedig csak egy felsőbbrendű univerzum létezik, ez pedig a túrós palacsinta világa. A túrós palacsintánál nincsen feljebb semmi sem. A vaníliás cukorral, tojással, nagy, lapos mazsolákkal habosra kevert túrótöltelék előtt fejet kell hajtani.

Szerényi Gábor rajza

Eddig jutott Rezeda Kázmér a töprengésben, ott, nagymama konyhájában, a Táltos utcában, s mert volt valami teljesen jelentéktelen, de mégis kötelességszerű dolga, hát megvárta, míg nagymama feldobja a következő palacsintát, abba aztán belekapaszkodott, a szélébe, jó erősen, s amikor a palacsinta megfordult a levegőben, Kázmér már ott is ült rajta, lelógatta a lábát, s mielőtt a palacsinta visszatért volna a forró serpenyőbe, Kázmér otthon volt, s nekiszegezte a kérdést a fiának:

– Te mivel töltötted a palacsintát, és melyik volt a kedvenced?

És akkor Kázmér középső fia felsorolta mindazt, ami eddig is elhangzott, majd előrukkolt az újdonsággal:

– Az én egyik kedvencem a kristálycukros-citromos palacsinta, mindig is az volt... Persze a fogorvosomnak nem dicsekszem vele, de az nagyon finom. A palacsinta közepére egy csík kristálycukor, arra bőven friss citrom leve, félbehajtani, majd felpödörni, aztán kettőbe hajtani, fej hátrahajt, s a palacsinta egyszerre, egészben befelé a szájba... így...

Rezeda Kázmér elcsöndesedett, s arra gondolt, nem hitte volna, hogy hatvankét évesen fog új tudományos eredményeket elsajátítani a palacsintalógia területén. Azt pedig végképp nem gondolta, hogy ez csak a kezdet!

A gyerek így folytatta:

– Mióta magamnak sütöm a palacsintát, megfigyeltem, hogy teljesen mindegy, mennyi palacsintatésztát keversz be, a végén mindig huszonegy palacsinta fog kisülni. Minden mennyiségnek 21 a vége... Tiszta kaszinó...

– De hát a dédnagyanyád nekünk hatvanat-hetvenet sütött...

– Erre egyetlen tudományos magyarázat létezik: Dédike háromszor keverte be a tésztát, s egy keverésből neki is huszonegy sült ki. Nem lehetett másképpen...

Kázmér mélyen eltöprengett, ugyanis soha életében nem sütött palacsintát. De ebben a pillanatban erősen elhatározta, hogy meg kell tanulnia ezt a mesterséget, s utána kell járnia a gyerek elméletének.

– Amúgy a palacsinta puritán finomság. Ezért nem eszem soha gundelt. Nekem a palacsintában egyféle töltelék legyen, s a tetején legfeljebb egy kis porcukor, az is csak ünnepnapokon. Nekem senki ne merészeljen például tejszínhabot tenni a palacsintámra...

Kázmér lelke ekkor nagyon megnyugodott. Elsimult. S a nap is kikukucskált a felhők mögül. Ugyanis Kázmér se szerette a Gundel-palacsintát, de sohasem merte bevallani. Hurcolta ezt a titkot, mélyen eltemetve magában, és most végre kiderült, nincs egyedül.

Büszkén nézett a gyerekre.

– Hiába, no, a vér nem válik vízzé...