Ugyan nem járt Magyarországon, de gondolataival nagyon is hatott Ferdinand Fried, főleg 1939-ben kiadott könyve, a Világgazdaság fordulata révén, amelyben úgy látta, hogy a szabadkereskedelmi rendszer fokozatosan átadja a helyét a nagyobb gazdasági blokkoknak, melyekből idővel a nagyterek rendje fog kibontakozni. Az átmeneti formák közé számította a brit és a francia gyarmatbirodalmat, az Egyesült Államok dominálta Észak-Amerikát, Közép-Európát és a Szovjetuniót, az Észak-Afrikától Délkelet-Ázsiáig húzódó iszlám civilizációt, Latin-Amerikát, valamint a kínai és az indiai kultúrkört. Fried művét a Magyar Nemzettől a Népszaváig melegen méltatták, egy korabeli névtelen recenzens pedig egyszerűen lefordította a szerző könyvének utolsó mondatát, mondván, „az új világrend a nagy gazdasági blokkok békés és egymást kölcsönösen megbecsülő együttműködésén fog felépülni”, úgy látta ugyanis, hogy éppen ez a Fried-féle „új regionálisan szervezett világ van ma kialakulóban”.

Nemzetközi nagytérrend

Kortársuk, Carl Schmitt továbblépett a gazdasági szinten, és az egész nemzetközi berendezkedést nagytéralapra helyezte, mégpedig kifejezetten az egykori Monroe-doktrína érvényét általánosítva az egyes kontinensekre. Erről szóló 1939-es kieli előadása és 1940-ben írott cikkei a nemzetközi nagytérrend a téridegen hatalmak intervenciótilalmával cím alatt jelentek meg, több kiadásban is, legteljesebb formában 1941-ben. Ennek a műnek a második, 1940-es kiadását ismerték idehaza. Megjelenése után egy évvel a magyar szaklapokban úgy méltatták, mint amely „a jövő politikai és gazdasági rendjének, a nagy terek rendjének” körvonalait rajzolja meg, ahol „a nagytérnek és a be nem avatkozási elvnek az összefüggése teszi lehetővé a népek békés együttműködését a méltányosan felosztott földgolyón”.

Kicsit még a könyvnél maradva, Schmitt úgy értékelte, hogy a tengeri, thalasszokratikus hatalmak világrendjének helyébe a szárazföldi, tellurikus hatalmaké lép. Ennek továbbgondolható nemzetközi jogi dokumentumának tekintette az 1823-ban kihirdetett „Amerika az amerikaiaké” elvet, ami annak idején a Napóleon utáni restaurációt folytató európaiak Atlanti-óceánon túli beavatkozásai ellen irányult, ám az Egyesült Államok az 1898-as spanyol–amerikai háborút követően elállt tőle és regionális integráció helyett globális projektbe kezdett. Schmitt meghatározása így szólt: „Amit az üres, matematikai-neutrális térfogalmat meghaladó nagytérfogalmunk alatt értünk, az egy dinamikus-minőségi nagyság: a nagytér nem más, mint a jelenben folyamatban lévő, átfogó fejlődési irány eredményeként megvalósuló cselekvési, szervezési, tervezési terület. A nagytér számunkra mindenekelőtt olyan térség, ahol egymással összefüggő teljesítmények bontakoznak ki.”

Carl Schmitt könyve megírása után két alkalommal járt nálunk. Először akkor, amikor 1942 tavaszán előadást tartott a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán. Ez a meghívás a lipcsei egyetem professzorától, Hans Freyertől érkezett, aki 1941 és 1944 között a budapesti Német Tudományos Intézetet vezette, nem mellesleg a húszas-harmincas években a „konzervatív forradalom” másik, úgynevezett nemzeti forradalmár szárnyához tartozott és a szerzővel 1929 óta barátok voltak. Schmitt 1942. április utolsó napjaiban és május első hetében tartózkodott a magyar fővárosban, május 4-én az egyetemen jogi természetű beszédet tartott, amely után az egyetem dékánja, Tomcsányi Móric kitüntette, két nappal később pedig a német intézetben szólalt fel, kifejezetten a „nemzetközi nagytérrendről” értekezve. Schmitt második magyarországi látogatására másfél évvel később került sor. 1943 őszén egy hetet töltött itt, az előadások helyszínválasztása ezúttal fordított volt: november 9-én a háborúval kapcsolatos nemzetközi jogi változásokat ismertette a német intézetben, aztán két nappal később az európai jogtudomány aktualitásárairól számolt be az egyetemen. Utóbbival kapcsolatban az az érdekes, hogy az előadás szerkesztett változata Az európai jogtudomány mai helyzete címmel a Gazdasági Jog 1944-es évfolyamában magyarul előbb jelent meg, mint saját anyanyelvén.

Schmittnek több magyar kapcsolata is akadt. Az egyik doktorandusza, Biber-Torzsay György személyében, aki az előbbiektől biztosan nem függetlenül éppen az előbbi folyóirat 1943-as évfolyamában jegyezte A nagytér forgalma az újabb német jogtudományban című tanulmányt. A másik kapcsolódás Gajzágó László révén jött létre, vele műveiket is kicserélték egymással: Schmitt az 1938-as Leviathánt küldte el neki, cserébe pedig megkapta annak A nemzetközi jog eredete című értekezését, amelyre az 1950-ben megjelent A Föld nomoszában hivatkozott is. Jóban volt a nemzetközi hírű közigazgatási tudóssal, Magyary Zoltánnal, akivel egy alkalommal levelezésükben szóba kerültek „az eljövendő nagytérrend nemzetközi jogi kérdései” is.

Világ földrészei, egyesüljetek!

Akár Fried nagytérgazdaságok kialakulására vonatkozó elképzelését, akár Haushofer kontinensméretű páneszméit, akár Schmitt nagyrégióit is nézzük, mindegyik köztes képződményt jelentett a pusztán önmagát képviselő nemzetállami szint és a világállam lehetetlensége között. A harmincas-negyvenes évek egyszerre sokasodó kereskedelmi és közlekedési összeköttetései, valamint a világgazdaság korábbi korlátlan lehetőségeinek beszűkülése idején kézenfekvő gondolat volt, hogy a vesztfáliai konszenzus módosulása és a világbirodalmak lehanyatlása közepette olyan szintézis fog születni, amely az államok regionális társulását eredményezi.

Aktuális gondolat ez ma is, ha azt tapasztaljuk, hogy a világ legnagyobb, összefüggő regionális integrációja a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO), vagy ha azt látjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok éppen a „Monroe-doktrína Trump-kiegészítésére” hivatkozva szeretné az egész nyugati félteke atlanti részét egyesíteni, Grönlandtól Panamáig és Kanadától az Amerikaira átnevezett Mexikói-öbölig. Az előbbihez tartozó tíz eurázsiai ország (Belarusz, India, Irán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Kína, Oroszország, Pakisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán, megfigyelő státust élvez Afganisztán és Mongólia) egymással összefüggő területe kiterjed az óriáskontinens kétharmadára s egyben kiteszi a Föld szárazföldi területének negyedét, közöttük van a Föld két legnépesebb állama, melyek a maguk 3,4 milliárd fős lakosságával egyedül adják az emberiség 42 százalékát. Az SCO-országok együttesen számolt nominális nemzeti összterméke 23, vásárlóerő-paritás szerint számolt GDP-je pedig 36 százaléka a világénak.

Az eurázsiai szárazföldi országok kooperációját megtestesítő sanghajiak tagjaikon keresztül számos más regionális integrációhoz kapcsolódnak, mint az Eurázsiai Gazdasági Unió, a Független Államok Közössége, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete és a Türk Államok Szervezete, legutóbbi találkozójukon pedig jelét adták annak, hogy a kínai alapítású Övezet és Út kezdeményezéssel szorosabban együttműködjenek, amely a szárazföldi összeköttetés infrastruktúráját testesíti meg. A Tiencsinben elfogadott tavaly októberi közös nyilatkozatuk a multipoláris világ és az integráció erősítése nevében kelt, kifejezetten hangsúlyozza az osztatlan eurázsiai biztonságot és a regionális együttműködést, mégpedig a Nagy Eurázsiai Partnerség jegyében.