A vita hat ülésnapon át zajlott és hat különböző témakört tárgyalt: (1) a NATO-bővítés stratégiai indokait, (2) a bővítés mellett és ellene szóló érveket, (3) az új tagok (Lengyelország, Csehország és Magyarország) NATO-tagságra való alkalmasságát, (4) a NATO-bővítés költségvetési és katonai vonzatait, (5) a NATO–Oroszország-viszonyt és végül (6) a bővítéssel kapcsolatos közvélekedést, amely különböző civil szervezetek véleményének felvonultatását jelentette. Szinte valamennyi üléshez a kongresszus kutatói szolgálata egy háttéranyagot készített, amely összefoglalta az adott témakörrel kapcsolatos legfontosabb tényeket, eseményeket és adatokat.

A NATO-bővítés tárgyalására a szenátus külügyi bizottságának tagjain kívül még két republikánus képviselőt is meghívtak, és természetesen részt vettek az amerikai kormány képviselői mindenekelőtt Madeleine Albright külügyminiszter révén. Emellett meghívást kaptak olyan neves külpolitikai szakértők, mint Zbigniew Brzezinski valamikori nemzetbiztonsági tanácsadó és Jeane Kirkpatrick, az Egyesült Államok korábbi ENSZ-nagykövete. Részt vettek továbbá tudásközpontok szakértői és civil szervezeti képviselők, és szinte mindenki adott be írásos véleményt.

Ami a szenátus külügyi bizottságának képviselőit illeti, a bővítés mellett elsősorban a republikánus párt hívei tették le a voksukat, igaz többen is voltak, a 18 tagú bizottságban tízen a nyolc demokrata képviselővel szemben (ez a korábbi választási arányokat tükrözte) és még két republikánus szenátort is meghívtak, akik a bővítés mellett foglaltak állást. A nyolc demokrata képviselőből négyen ellenezték a bővítést, és csak egy akadt, aki határozottan támogatta, és az nem volt más, mint Joe Biden, a későbbi elnök, aki, ha akarja (meg ha tudja, mi történik körülötte) megakadályozhatta volna az orosz–ukrán proxyháború kitörését.

A külügyi bizottsági vita alapján az a benyomás alakulhat ki, hogy a két meghívott és a bővítést támogató szenátortól eltekintve csak mindössze ketten támogatták határozottan a bővítést, a többi vagy ellene foglalt állást, vagy kételkedett, vagy meg sem szólalt. Ez alapján kicsit meglepő, hogy a következő év tavaszán a szenátus 80 százalékban a bővítés mellett foglalt állást, igaz, a külügyi bizottság vezetői, Jesse Helms, az elnök és Biden, az alelnök egyértelműen a bővítést támogatták. Sőt, Biden még a maga demokrata kormányát, Bill Clintont is erőteljesen kritizálta a bővítésben és az oroszokkal kapcsolatos politikájában tanúsított határozatlansága miatt. Talán nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy Clinton a maga esze szerint nem bővítette volna a NATO-t, de nem tudott ellenállni az ebbe az irányba jelentkező nyomásnak, és a végén engedett. Elgondolkodhatunk rajta, hogy valójában kik hozzák a döntéseket, és ez nemcsak az akkori Amerikára vonatkozik, hanem a mostanira is, sőt e kérdés kiterjeszthető általában a magukat demokratikusnak nevező államokra. Csak a diktatúrákban világos többé-kevésbé, hogy kik hozzák a döntéseket.

Az amerikai külpolitikában jelentős szerepe van a különböző tudásközpontoknak vagy kiemelkedő személyiségeknek, akiknek a véleményét az országosan publikált lapok, vagy általában a média politikai műsorai rendszeresen közlik, akiket szenátusi meghallgatásokra hívnak, ők alakítják így vagy úgy az amerikai közvéleményt. Ma az Egyesült Államokban már bőségesen vannak ilyen intézetek, amelyek kevés kivételtől eltekintve az intervencionista politikát támogatják, de a kilencvenes években még viszonylag kevés volt belőlük, azok is az intervencionista politika hívei voltak. A szenátusi vitára hét ilyen tudásközpontot hívtak meg, ezek közül a legjelentősebb Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for Strategic and International Studies – CSIS). Ez Amerika egyik legbefolyásosabb külpolitikai tudásközpontja, amelyet a vitában Zbigniew Brzezinski képviselt. A másik jelentős intézmény az American Enterprise Institute, amely a republikánus külpolitikai elit egyik szellemi központja. Meghívást kapott még a Rand Corporation és a Freedom House, valamennyien a NATO bővítés elkötelezett támogatói. A NATO-terjeszkedést egyedül a CATO intézet nem támogatta, és a mai napig, tehát harminc év után is ugyanazt a véleményt képviseli, vagyis megkérdőjelezi az orosz–ukrán háborúnak a hivatalos amerikai és nyugat-európai körökben megjelenő magyarázatát.

A vita hatodik napjára civil szervezeteket is meghívtak, mint például a közép- és kelet-európai koalíció, az Amerikai Lengyel Kongresszus, az Amerikai Magyar Koalíció, az Amerikai Csehország Barátai, az Észt Amerikai Nemzeti Tanács, valamennyien a leendő NATO-tagok képviselői, akik természetesen a NATO bővítése mellett álltak ki. Az Amerikai Magyar Koalíciót ifjú Koszorús Ferenc képviselte, akinek az apja annak idején – Horthy parancsára – megakadályozta a budapesti zsidók deportálását. Ő egy amerikai szenátor kérdésére, hogy vajon Moszkva, ha el is fogja fogadni az első bővítést, hogyan fog reagálni a további bővítésekre, azt felelte, hogy a NATO további bővítése semmiféle fenyegetést nem jelent Oroszország számára, és Oroszországnak csak előnye fakadhat belőle. Ez volt akkor a bővítés mellett kiálló politikai elit általános véleménye, de voltak ellenzők is, mint a már említett George Kennan. A következőkben részletesebben is bemutatjuk a bővítés mellett és ellene felhozott érveket.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója