Lóránt Károly

Termonukleáris háború – a túlélők irigyelni fogják a holtakat?

ukrajna oroszország trump háború putyin 2026. 01. 27. 5:40

3. Az új rend körvonalai

A főcím, mint azt a korábbi cikkemben megírtam (Magyar Nemzet, 2025.12.30.), Herman Kahnnak a termonukleáris háborúról szóló könyvéből való. Abban cikkben, és következőben lévő elemzésben (Magyar Nemzet, 2026.01.13.) azt latolgattam, hogy a jelenlegi orosz-ukrán proxy háború milyen magasra jutott a Kahn-féle 44 lépcsős eszkalációs létrán. A következtetés az volt, hogy jó néhány lépcsőfok van hátra, amelyeken még vissza lehet fordulni és a kialakult helyzetet egy olyan futballmérőzéshez hasonlítottam, amelynek során három csapat három kapura játszik, a labda pedig Ukrajna.

Manapság a szakértők bajban vannak, mert a vontatottan, de mégis sok esetben kaotikusan előrehaladó eseményeket nehezen tudják előrebecsülni, félnek, hogy amit reggel mondanak, az estére elavul. Megítélésem szerint, ha teszünk három lépést hátra, és nem a napi eseményeket, hanem a geopolitikai átalakulást nézzük, akkor sokkal világosabbak az események, mert szinte tankönyv szerint az történik, amit az ismert geopolitikusok Halford Mackinder, Alfred Mahan, Zbigniev Brzezinski, Henry Kissinger, Alexandr Dugin ötven-száz évvel ezelőtt megírtak. Talán, amit nem láttak annyira előre az az, hogy a nagyhatalmak fölé egy még nagyobb hatalom, a pénzhatalom nőtte ki magát.

Amint a Szovjetunió összeomlott a Nyugat, értve most ez alatt elsősorban a mindkét párti amerikai elitet, megindult azok felé a földek felé, amelyeket Halford Mackinder közel száz évvel korábban, egy 1904-ben publikált esszéjében a következőképpen írt le:

„Az Orosz Birodalmon és Mongólián belüli területek olyan hatalmasak, és a népesség, a búza, a gyapot, az üzemanyag és a fémek tekintetében olyan felbecsülhetetlenül nagyok a lehetőségeik, hogy elkerülhetetlen, hogy egy hatalmas, többé-kevésbé különálló gazdasági világ alakuljon ki, amely az óceáni kereskedelem számára elérhetetlen. Ha a történelem tágabb áramlatainak e gyors áttekintését tekintjük, nem válik-e nyilvánvalóvá a földrajzi kapcsolatok bizonyos állandósága? Nem az a hatalmas euro-ázsiai térség a világpolitika forgópontja, amely a hajók számára megközelíthetetlen, de az ókorban a lovas nomádok előtt nyitva állt, és amelyet ma vasúti hálózattal készülnek lefedni? Itt megvoltak és megvannak a feltételei a katonai és gazdasági hatalom messzemenő és mégis korlátozott jellegű mobilitásának.”

Később, 1919-ben írt hosszabb lélegzetvételű tanulmányában Mackinder ezt a területet „szívföldnek” nevezte és megalkotta a később sokat idézett állítást, hogy „Aki uralja Kelet-Európát, uralja a Szívföldet; aki uralja a szívföldet, uralja a Világszigetet; aki uralja a Világszigetet, uralja a világot.” Ez a Kelet-Európa, ez a Szívföld Mackinder idejében az Orosz birodalomhoz, később a Szovjetunióhoz tartozott. A Szovjetunió felbomlásával ezért a területért megy a harc, ezért hívták meg az angolszász hatalmak Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba a 2008-as bukaresti NATO csúcson, és ezért nem akarja Oroszország e területet átadni a Nyugatnak.

A régi geopolitikusok közül talán még két nevet érdemes megemlíteni Nicholas Spykmanét, aki megfordította Mackinder híres tételét, és azt mondta hogy „aki a peremvidéket uralja az uralja Eurázsiát, aki Eurázsiát uralja, az tartja a kezében a világ sorsát”. Tegyük még hozzá Alfred Mahant is, aki szerint a politika fő eszköze a kereskedelem, a kereskedelmi utak biztosításának legfőbb módja pedig a tengeri hatalom kiépítése. Mahan globális mértékben kiterjesztette az amerikai polgárháborúban alkalmazott anakonda elvet, vagyis azt, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől. Ha ma ránézünk egy amerikai katonai támaszpontokat ábrázoló térképre, láthatjuk, hogy ez az elv tökéletesen megvalósult.

Végül a ma dúló háború ügyében idézzünk Brzezinski Nagy sakktáblájából: „Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalom lenni… Ha azonban Moszkva visszaszerzi az ellenőrzést Ukrajna felett, annak 52 millió lakosával és jelentős erőforrásaival, valamint a Fekete-tengerhez való hozzáférésével, Oroszország automatikusan ismét visszanyeri a szükséges eszközöket ahhoz, hogy Európát és Ázsiát átfogó, hatalmas birodalmi állammá váljon.”

Az eddigi geopolitikai teóriákat összegezve világosan látszik, és ebben Brezinskinek nagyon is igaza van, hogy Ukrajna és a Fekete-tenger elvesztése Oroszországot másodrangú hatalommá degradálná, ezért Moszkva számára alapvető egzisztenciális kérdés, hogy a Nyugatot, tulajdonképpen az angolszászokat, mindkét formájukban (Trump-féle nemzetállam, a Biden jelképezte mélyállam vagy háttérhatalom) kiszorítsa Ukrajnából. A háttérhatalom elleni harcban Putyin még érdekközösséget is talál Trumppal mert a háttérhatalom mindkettejük ellensége. Ugyanakkor sem a mélyállam, sem Trump számára nem létfontosságú Ukrajna. Próbálkoztak, de ha nem megy, hát nem. Kissingernek is az volt a véleménye annak idején, hogy – és a pontosság kedvéért megint idézhetjük–: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak. A Fekete-tengeri Flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz »disszidensek« is, mint Alekszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.”

A Nyugat ezt előbb-utóbb meg fogja érteni. Trump már érti, most már csak arra van szükség, hogy a mélyállamot is meg lehessen győzni, amelyet jelenleg személy szerint az unió vezetői képviselnek. Ebben segíthet, hogy a mélyállam európai ügyvivői – részben az oroszellenes politikájukkal – olyan mértékben tették tönkre a gazdaságukat, hogy hosszabb távon kénytelenek lesznek felismerni az ukrajnai háború finanszírozhatatlanságát. E mellett Nyugat-Európában egyre nagyobb befolyással bírnak a fősodor által szélsőjobbnak titulált pártok, például a német AfD, amelyek Nyugat-Európa nemzetei érdekét képviselve nem ellenséget, hanem kereskedelmi partnert látnak Oroszországban.

Ha Oroszország belső összeomlását kizárjuk (mert kicsi a valószínűsége), Oroszország Putyinnal vagy Putyin nélkül vissza fogja szerezni Ukrajnát, mert ez az alapvető geopolitikai érdeke. Nyugat-Európa meghatározó országai (Németország, Franciaország, Olaszország) pedig, ha lassan is, be fogják látni, hogy az Oroszországgal való jó kapcsolat saját geopolitikai súlyukat is erősíti, különösen, ha az amerikai mankót elveszítve saját geopolitikai lábukra kell állniuk.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója