Az Egyesült Államokban a NATO bővítésének terve bizonyos körökben már akkor felbukkant, amikor James Baker amerikai külügyminiszter még Gorbacsovéknak ígérgetett, de az első pontosan datálható dokumentum Zbigniev Brzerzinski 1995-ös Foreign Affairsben megjelent Hogyan bővítsük a NATO-t (How to Expand NATO) című cikke. Ekkorra Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország NATO-meghívása már eldőlt, sőt létrejött a NATO-békeprogram, amelyben a volt szocialista országok, de emellett a Szovjetunió volt déli tagállamai is részt vettek. E „békeprogram” célja a NATO-val való szorosabb együttműködés a későbbi NATO-csatlakozásra való felkészülés volt. A NATO-terjeszkedés tehát legkésőbb 1994-ben megindult, de meglehetősen óvatosan, az orosz reakciókat figyelve haladt előre.

Brzezinski ezt az óvatosságot erősen kritizálva egy sokkal határozottabb fellépést sürgetett, és fő hatást elsősorban azzal gyakorolt, hogy kitalált egy formulát, ami a NATO-terjeszkedést eladhatóvá teszi az oroszok számára. Eszerint a NATO nem terjeszkedik, hanem egy nyitott szervezet, amelybe bárki, aki csatlakozni akar és bizonyos (meglehetősen rugalmas) feltételeknek eleget tesz, a NATO tagja lehet. A NATO-terjeszkedés indoklására Brzezinskinek kétféle érve is volt. Egyrészt azt állította, hogy az Európai Unióba belépő közép-európai országok egyben a Nyugat-Európai Uniónak is tagjai lesznek (ez egy 1954-ben létrehozott védelmi szervezet), és mivel ez unió tagjainak zöme egyben NATO-tag is, a NATO formális kiszélesítésének kérdése nem kerülhető meg. A másik ennél sokkal fontosabb állítása, hogy a Szovjetunió összeomlásával Közép-Európában geopolitikai vákuum alakult ki, és ezt a helyzetet kezelni kell: „Ma az a kihívás, hogy egy olyan formulát találjunk, amely megszilárdítja Németországot a tágabb Európában, és megkönnyíti az új Oroszországgal való együttműködő kapcsolatot – miközben kiküszöböli a tágabb Európa és az új Oroszország közötti potenciálisan bomlasztó geopolitikai vákuumot.”

E mondat óhatatlanul Talleyrand híres mondását juttatja eszünkbe „A beszéd azért adatott az embernek, hogy elrejtse a gondolatait.” Hiszen Németország tágabb Európában való helyzetének megszilárdítása lényegében az angolszász hatalmaknak való alárendeltséget jelenti, megakadályozva, hogy az egyesített Németország esetleg kinyújtsa kezét a Közép-Európában keletkezett geopolitikai vákuum után, az új Oroszországgal való kapcsolat pedig szintén Oroszországnak az amerikai elsőbbség alá rendelését jelenti (ettől „új”).

Ekkor merül fel Oroszország NATO-tagsága is, ezt azonban Brzezinski, Rühe német védelmi miniszternek arra a kijelentésére hivatkozva, hogy akkor a NATO annyira felhígulna, hogy értelmét vesztené, elutasítja. Valóban mi értelme lenne egy olyan katonai tömbnek, amelynek nincs ellensége?

Brzezinski szerint a NATO terjeszkedését természetes folyamatnak kell tekinteni, ami nem irányul Oroszország ellen: „A NATO bővítésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy sem a szövetség, sem a leendő új tagok nem néznek szembe semmilyen közvetlen fenyegetéssel. Az »új Jaltáról« vagy az orosz katonai fenyegetésről szóló beszédet sem a tényleges körülmények, sem a közeljövőre vonatkozó legrosszabb forgatókönyvek nem indokolják. A NATO bővítését ezért nem szabadna az oroszellenes hisztéria felkorbácsolásával ösztönözni, amely végül önbeteljesítő jóslattá válhat. A NATO bővítését nem úgy kell tekinteni, mint ami egy adott állam ellen irányul, hanem egy történelmileg konstruktív folyamat részeként, amely egy biztonságos, stabil és valóban európai Európa kialakítását célozza.” Éppen ezért Oroszországnak nem lenne indoka és joga a NATO bővítését megvétózni, és az orosz biztonsági aggodalmakat el kell utasítani. Ugyanakkor a megbékítés érdekében Oroszországnak fel kell ajánlani egyfajta partnerséget más geopolitikai ügyek intézésében.

Brzezinski kiemelten foglalkozik Ukrajnával: „Ukrajna problémája nem tűr halasztást. Ukrajna egyszerűen túl nagy és túl fontos, és létezése túl érzékeny kérdés mind Oroszország, mind a Nyugat számára… a szövetségnek tudatában kell lennie Oroszországnak az ukrán kérdéssel kapcsolatos különleges érzékenységének, de a Nyugat szélesebb körű érdekének is, hogy a geopolitikai pluralizmus megszilárduljon a volt Szovjetunió területén. Ukrajna biztonságos függetlensége egyértelműen ennek a posztszovjet pluralizmusnak a legmeghatározóbb és leglényegesebb kifejeződése. Ezért a szövetségesek egyöntetűen egyetértenek abban, hogy Ukrajna hosszú távú túlélése a NATO érdeke.” A „független Ukrajna” azonban a gyakorlatban informálisan azonnali, távlatilag pedig jogi értelemben is NATO-tagságot jelentett, amit Brzezinski szerint Oroszországnak végül is el kellett volna fogadnia.

A mából visszanézve Brzezinski jól látta, hogy Ukrajna lesz az alapvető ütközési pont Oroszországgal, de úgy vélte (ezt a két évvel később publikált Nagy sakktábla című könyvében fejti ki részletesebben), hogy Oroszország végül racionálisan gondolkodva a nyugati kapcsolatok megtartását választja és lenyeli Ukrajna NATO-tagságát. Ebben tévedett.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója