Ha az eddigi eszkalációs létrát nézzük, a következőket lehet kiemelni. Nulladik foknak, vagy alapállapotnak az a helyzet tekinthető, amikor 1990-ben Gorbacsovnak megígérik, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centit sem terjeszkedik kelet felé. Az első lépcső az 1993-ban létrehozott Békepartnerségi Program, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobáját jelentette, 1994-re már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált. A második lépcső az Egyesült Államok szenátusának 1998. évi döntése a NATO terjeszkedéséről. A harmadik lépcsőfok az első három volt szocialista ország (Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország) 1999. évi felvétele a NATO-ba, ezzel a keletre való terjeszkedés fizikai valósággá vált. Az első keleti bővítéssel a NATO keleti határai, mintegy 700 kilométerre kerültek közelebb az Oroszországhoz, de e bővítést – a folyamatos orosz tiltakozások ellenére – nem állt le. A visegrádiakat hamarosan (2002-ben) újabb hét ország, Litvánia, Észtország, Lettország, Bulgária, Románia, Szlovákia és Szlovénia követte, e terjeszkedést azonban inkább mennyiségi, mint minőségi változásnak tekinthetjük. Az igazi minőségi változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs hozta meg, ahol Ukrajna és Grúzia meghívást kapott a NATO-ba, ez volt a negyedik lépcsőfok. Itt érdemes megjegyezni, hogy e kérdésről Bukarestben elkeseredett vita folyt. Az Európai gazdasági Közösség valamikori alapító országai, Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok ellenezték Ukrajna és Grúzia meghívását és ehhez csatlakozott Görögország, Norvégia és Magyarország is. A vitában azonban az Ukrajna meghívását támogató atlanti blokk (Egyesült Államok, Nagy-Britannia) akarata érvényesült, amihez Svédország, a balti országok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Románia is csatlakozott. Szintén említésre méltó, hogy ebben az időben az ukránok kétharmada utasította el a NATO-tagságot és a Nyugat-barát politikusoknak (Arszenij Jacenyuk, Viktor Juscsenko, Julia Timosenko) pont az volt a fő gondja, hogy a lakosságot hogyan lehetne meggyőzni a NATO-tagság előnyeiről.

A következő fordulat 2014-ben következett be, amikor a Majdan téri „forradalom” az Egyesült Államok nyílt beavatkozása mellett (Victoria Nuland) elkergette a demokratikusan megválasztott államfőt, Viktor Janukovicsot, és helyébe erősen nyugatbarát és nacionalista, oroszellenes kormányt ültetett Jacenyuk vezetésével. Itt megint lehetett Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes és a kijevi amerikai nagykövet (Geoffrey Pyatt) lehallgatott beszélgetésére hivatkozni, amikor az új ukrán kormány összeállításáról tárgyalnak. Az új kormány felállításával Oroszország számára reális veszéllyé vált a Krímben lévő szevasztopoli haditengerészeti bázis elvesztése és ekkor Oroszország elfoglalta a Krímet. E lépést tekinthetjük az eszkalációs létra ötödik fokának, de Oroszország szempontjából, a számos tiltakozás után ez volt az első határozott lépés a NATO terjeszkedésével szemben.

Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a konfliktus nem érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni. 2014. június 6-án, a normandiai partraszállásra emlékező D napon találkoztak Franciaország, Németország, Ukrajna és Oroszország képviselői – a normandiai négyek – hogy megbeszéljék, milyen feltételekkel lehetne a kialakult konfliktust megoldani, ami elvezetett a minszki egyezményekhez. Ezeket az egyezményeket végül nem tartották be és később Angela Merkel úgy nyilatkozott róluk, hogy csak azt a célt szolgálták, hogy Ukrajnának időt adjanak fegyveres ereje megerősítésére. A minszki egyezmények elfogadásával a konfliktus lezárható lett volna, hogy ez nem így történt, az az eszkaláció újabb, hatodik fokozatát jelentette.

A következő, kritikus pont az amerikai és orosz külügyminiszter-helyettes 2022. január 10-én Genfben lezajlott tárgyalása volt. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni. E tárgyalás negatív eredményével az eszkaláció még magasabb fokra lépett, és ez lehet a hetedik fokozat, az az utolsó fázis, amikor a háború még elkerülhető lett volna.

Ezt követte az orosz támadás a rezsimváltás céljával (nyolcadik fokozat), majd a rezsimváltás sikertelenségét követően a kiterjed háború (kilencedik eszkalációs lépcső) és tizedik lépcsőfokként a Nyugat egyre intenzívebb részvétele a háborúban.

Kahn létrájának lényege annak bemutatása, hogy mindegyik lépcsőfoknál van lehetőség a de-eszkalációra is, nem törvényszerű az eszkaláció egyirányú mozgása felfelé.

(Folytatása következik.)

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója