Ahogy az euroatlanti háttérhatalom a Fehér Házból kiszorult, az Európai Unió vezetőiben talált biztos támaszra, ahol a biztonságot számukra elsősorban az jelenti, hogy az unió politikai struktúrájában a vezetők demokratikusan nem elszámoltathatók. Ez a vezetés most az euroatlanti elit hatalmának megőrzése, illetve kiterjesztése érdekében háborúra készül Oroszországgal, amelyet azonban úgy képzelnek el, hogy az megmarad Ukrajna és Oroszország területén. A clintoni elgondolás szerint olyan károkat kell okozni Oroszországnak, hogy az feladja céljait: a NATO-terjeszkedés megállítását és Ukrajna semleges státusát. Ez a megközelítés és szándék azonban könnyen kikerülhet Ukrajna és Oroszország területéről, egy újabb pusztító háborúba sodorva Európát.

A NATO és a mögötte álló politikai erők terjeszkedésével a katasztrófa potenciális lehetősége előrelátható volt. Erre figyelmeztetett még idejekorán George Kennan amerikai diplomata, aki a második világháború végén a moszkvai amerikai nagykövetség helyettes vezetője volt, és akinek a nevéhez a hidegháború megideologizálása és a mindenki által ismert Marshall-terv is kapcsolódik. Kennan moszkvai kiküldetése idején alaposan kiismerte a szovjet rendszer lényegét, és 1946-ban egy „hosszú táviratban” írta meg tapasztalatait az amerikai külügyminisztérium számára. E távirat egyrészt Sztálin egy korábbi beszédének elemzésére építve magyarázta az oroszok eredendő bizalmatlanságát a Nyugattal szemben, másrészt rámutatott terjeszkedő politikájukra, amelyet a Nyugatnak türelmesen és következetesen kell feltartóztatnia (containment). Kennan szerint Moszkva opportunista, kerüli a közvetlen katonai konfliktust az erős ellenféllel, ott terjeszkedik, ahol gyenge az ellenállás. Ugyanakkor Kennan nem globális katonai konfrontációt, fegyverkezési spirált akart, hanem elsősorban politikai-gazdasági containmentet képzelt el, amelynek része volt a háborúban lerombolt Nyugat-Európa gazdasági megsegítése, hogy a kommunista eszmék Nyugaton ne tudjanak gyökeret verni. Kennan különbséget tett a kommunista vezetés és az orosz nép között, mondván, hogy ez a vezetés nem képviseli az orosz nép természetes szemléletét: „Az oroszok nagyjából barátságosak a külvilággal, szívesen szereznek tapasztalatokat róla, szívesen mérik össze vele azokat a tehetségeket, amelyekről tudják, hogy birtokában vannak, és mindenekelőtt békében szeretnének élni és élvezni saját munkájuk gyümölcsét” – írta abban a bizonyos hosszú táviratban.

E szemlélettel Kennan hamarosan szembekerült a hivatalos amerikai politikával, mert a visszatartást nem a konfrontáció kiélezésével képzelte el. Ugyanez a szemlélet jelentkezett akkor is, amikor 1997. február 5-én a The New York Timesban megjelentetett egy cikket Végzetes tévedés címmel, amelyben határozottan ellenezte a NATO orosz határokig való kiterjesztését. Véleménye bemutatásához idézzünk néhány mondatot a cikkből. „1996 végén az a benyomás terjedt el vagy az a benyomás alakult ki, hogy valahogyan és valahol elhatározták, hogy a NATO-t Oroszország határaiig kiterjesztik. […] Egy ilyen döntés várhatóan felszítja a nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciákat az orosz közvéleményben; kedvezőtlenül hat az orosz demokrácia fejlődésére; visszaállítja a hidegháború légkörét a kelet-nyugati kapcsolatokban, és az orosz külpolitikát olyan irányba tereli, amely határozottan nem a mi kedvünkre való. […] Az oroszokat kevéssé nyűgözik le az amerikai biztosítékok arról, hogy ez nem tükröz ellenséges szándékot. Úgy látják, hogy presztízsük (amely az oroszok szemében mindig is a legfontosabb volt) és biztonsági érdekeik sérülnének. […] Ez a nézet, nyersen kimondva, az, hogy a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban.”

Sajnos azonban Kennan a döntést már nem tudta megakadályozni, ami elég homályos körülmények között született, hiszen ahogy írta „valahogyan és valahol elhatározták”, tehát ez a döntés nem demokratikus úton született, mely értéket az amerikaiak és az összes liberális politikai áramlat igencsak szeret hangsúlyozni, hanem valahol a színfalak mögött. A szenátusnak és a kongresszusnak nem is volt más dolga, mint a már elhatározott politikára rábólintani.

Kennan az amerikai külpolitika úgynevezett realista iskolájához tartozott, mint John Mearsheimer, Henry Kissinger vagy James Baker volt amerikai külügyminiszter, aki azt a bizonyos „egy centit sem” ígéretet tette. Később, a szenátusi vita tárgyalásánál látni fogjuk, hogy a realista irányzat nemigen tudott hatni az amerikai külpolitika tényleges lépéseire. 

Trumppal és a mögötte álló erőkkel e téren változás jöhet, de előbb győzelmet kell aratni a mélyállam (euroatlanti háttérhatalom) felett, ami nem lesz egyszerű. Az Ukrajna és Oroszország területén zajló háború erről is szól, és a béke a realisták győzelmét jelentené, amelyet a magukat demokratikusnak, a szabályokon alapuló rend híveinek valló irányzat mindenáron meg akar akadályozni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója