idezojelek

Kölcsönproxy visszajár

Oroszország, Ukrajna, a Nyugat és a megnyerhetetlen háború.

Krómer  István avatarja
Krómer István
Cikk kép: undefined
Fotó: ANDRIY ANDRIYENKO/AFP
0
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Fogcsikorgatáson kívül évekig mást nemigen tehettek az orosz katonai és politikai vezetők, amikor a nyugati államok nemcsak modern fegyverekkel látták el az ukrán hadsereget, s tanították meg az ukrán katonákat azok használatára, hanem még hírszerzési információkkal is ellátták Kijevet, ideértve a pontos katonai műholdas helymeghatározást is. Mi több, 

még konkrétan ki is jelölték a megtámadandó célpontokat, így aztán az ukrán katonáknak lényegében csak „meg kellett húzniuk a ravaszt”, minden mást megtettek helyettük a hivatalos álláspont szerint nem hadviselő nyugati nagyhatalmak.

Moszkva tehetetlenül volt kénytelen nézni, amint kilövik zászlóshajóját, a Moszkva cirkálót, kiszorítják flottáját Szevasztopol kikötőjéből, amelynek használati jogáért háborúba torkolló konfliktust vállaltak, lerombolják a Krím megközelítésé­ben stratégiai fontosságú kercsi hidat, megsemmisítik hadászati bombázóinak jelentős részét, felrobbantják üzemanyag- és lőszerraktáraikat. Pontosabban az ártatlan ukrajnai civileken álltak bosszút, rakétaesőt zúdítva Ukrajna városaira, mivelhogy Londont, New Yorkot vagy Párizst nem bombázhatták, amelyek „nem hadviselő felek”, no meg atomtöltettel felszerelt ballisztikus rakétákkal viszonozhatták volna a támadást.

Moszkva persze egy világháborút akar a legkevésbé, természetesen „teljes körű” inváziót sem, ahogy a nyugati propaganda szóbűvészei epitheton ornansként ismételgetve sulykolják. Igazából körülbelül azt akarták elérni, amit a Delta ­Force Caracasban villámsebesen, veszteség nélkül végrehajtott: egy velük szemben ellenséges rezsimet semlegesíteni.

 És itt nem csupán arról volt szó, hogy az a rezsim gazdasági érdekeket sért, mint a venezuelai bolivári forradalom államosításai. Az is, persze, hiszen kevés szomszéd állam gazdasága fonódott annyira össze, mint az orosz és az ukrán, ám ezen felül a soviniszta ukrán rendszer orosz emberek millióinak nyelvi, kulturális és vallási identitását fenyegette, orosz emberek ezreit ölte meg, s nem utolsósorban az amerikai szervezésű 2014-es puccsal a korábbi jótékony pufferszerep helyett orosz szemszögből nézve konkrét biztonsági kockázattá vált.

Az orosz ambíciók, amelyeket először tárgyalási alapként fogalmaztak meg, hiába; később az oroszellenes élű puccsot elutasító, azzal szemben önrendelkezési jogukra apelláló donyecki és luhanszki szakadárok támogatásával próbáltak elérni, majd a donbaszi patthelyzet feloldására született minszki megállapodások ukrán (és nyugati) elszabotálását követőn ultima ratioként a „speciális katonai hadművelettel” igyekeztek érvényre juttatni, végül a Donald Trump csapatával folytatott alkudozások során fogalmaztak újra, világosak és változatlanok: 

Ukrajnát ne használja a Nyugat Oroszország elleni felvonulási terepként, az oroszok alapvető jogait pedig tartsák tiszteletben. 

A „ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled tegyék” ősi zsidó-keresztény bölcsesség alapján nehéz volna kivetnivalót találni ezekben az igényekben, az emlékezetes kubai rakétaválság tanulságára emlékezve, vagy Donald Trump venezuelai és grönlandi törekvé­seit ismerve kiváltképp.

Csakhogy ami Donald Trumpnak Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablásával professzionális módon sikerült, azt az orosz hadsereg az ukrajnai háború elején amatőr módon elbaltázta. Az még hagyján, hogy nem sikerült a bravúr, a légihíd létrehozása a Kijev melletti hosztomeli repülőtéren; a jövő katonai akadémiáin azonban elrettentő példaként tanítják majd a szervezetlenség, s az utánpótlás akadozása miatt hetekig Kijev kapujában veszteglő 64 kilométer hosszú katonai konvoj esetét.

Nem véletlen, hogy az oroszok szinte a háború első napjaitól készségesnek mutatkoztak a konfliktus lezárására, és az erőviszonyok ismeretében az sem véletlen, hogy az ukrán fél erre időnként mutatott is hajlandóságot. Mindaddig, amíg a britek, akiket tenger véd az ellenséges támadásoktól, s idegen katonák évszázadok óta nem taposták a földjüket, a két óceán által határolt Amerika egyetértésével, ígérgetéssel (s talán fenyegetéssel is) rá nem vették őket a megnyerhetetlen háború folytatására. 

Amelyet a propaganda a hősies önvédelem glóriájával övez, valódi célja azonban, amint azt Lloyd Austin, Joe Biden hadügyminisztere még 2022 áprilisában Varsóban kendőzetlenül kinyilvánított, Oroszország katonai meggyengítése. 

S ezt angolszász uralmi szemmel nézve roppant kényelmesen, határaiktól több ezer kilométerre, ukránok (és oroszok) százezreinek élete árán igyekeznek elérni.

A szerző újságíró

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.