Nem véletlen, hogy így alakulnak a dolgok. Brüsszel, Ukrajna és Magyar Péter között érdekazonosság állt fent. Az európai fősodor geopolitikai okokból erőlteti, hogy minél közelebb húzza magához ezt az EU keleti határai és Oroszország közé eső államot. (Bele nem gondolva, hogy mennyibe kerülne ez és ki fogja majd azt kifizetni. Az biztos, nem a jövőre távozó francia elnök vagy Ursula von der Leyen, akinek pedig 2029-ben jár le a mandátuma. Ha kihúzza addig egyáltalán, és nem száműzik jövőre a német szövetségi elnöki székbe „érdemei elismerése mellett”.) Zelenszkijnek elemi érdeke, hogy minél látványosabb külpolitikai eredményeket mutasson fel.

Az Oroszország által elvett területeket ígéretével ellentétben nem tudja visszaszerezni komoly nyugati segítség mellett sem, kilátásai pedig nem javultak attól, hogy a Trump-kormány alatt Kijev legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok hátrált ki a háborús támogatásból. 

Zelenszkij tehát most Európára épít, Ukrajna pedig Brüsszelből a geopolitikai kötelezettségvállalás mellett főleg pénzt akar – mi is lenne jobb út ehhez, mint az uniós tagság? Kijevben azzal is tisztában lehetnek, hogy addig kell ütniük a vasat, amíg meleg. Most ugyan háborús áldozatnak tűnnek fel az európai közvélemény szemében, de meddig tart a háború? Örökké biztosan nem, még a százéves háborúnak is vége szakadt egyszer. A hetvenes éveit taposó Vlagyimir Putyin sem lesz örökké Oroszország vezetője.

Éveken belül bekövetkezhet az a helyzet, hogy Európa (és a NATO), valamint Moszkva viszonya rendeződik, vagy legalább jelentős mértékben javul, ez pedig leértékeli Ukrajnát az európai közvélemény szemében. Már az a világ nyolcadik csodájával ér fel, hogy a mindig EU-bővítési fáradtságban szenvedő Franciaországban, ahol két évtizede attól rettegtek, hogy a lengyel vízvezeték-szerelők elveszik a munkájukat, elég magas Kijev uniós csatlakozásának a támogatottsága. Ez persze nem marad így, ha az ukrajnai háború valamiféle – nem feltétlenül békeszerződéssel történő – lezárása után a média nem sajnáltatja napi szinten az ukránokat a közvéleménnyel, a franciák (németek, hollandok, vegyük csak a nagy befizetőket) pedig elgondolkoznak azon, valóban uniós szintre akarják-e glancolni a több mint 600 ezer négyzetkilométeres Ukrajnát, amely az EU legnagyobb állama lenne Franciaországnak csak az európai részét számítva? A kérdés költői – biztos, hogy nem akarnák.

Becslések szerint Ukrajnának csak a háborús helyreállítása több száz milliárd euróba kerülne (eddig, és hol van még a háború vége…?), miközben európai szinten már azelőtt szegény ország volt, egyes részein elképesztő viszonyokkal. Az épített infrastruktúra nem minden. Az ENSZ-adatok alapján összeállított emberi fejlettségi indexen Ukrajna Ecuadorral és Dominikával áll egy szinten. Egy Münchenben élő magyar nő írja: jelenleg kárpátaljai menekülteket, a Munkácsi járásból, Szolyva környékéről való, csak magyarul tudó roma fiatalokat tanít, mégpedig az ábécére. A nevüket nem tudják leírni (miközben az ugyanott felbukkant krími romák tudtak írni-olvasni). A magyar hölgy német kollégái elképedtek, nem gondolva, hogy ilyen fokú analfabetizmus lehetséges egy európai országban. Afgán nők esetében láttak ilyet. Nesze neked, kárpátaljai oktatási jogok!

Törökország több mint húsz éve (!) kezdte meg az uniós csatlakozási tárgyalásokat. Nem halad velük, de ennek már jelentősége sincs: időközben változtak a szempontok Brüsszelben és Ankarában egyaránt. Mindenki tudja, hogy Törökország nem lesz EU-tag, ha nem ülnek is ki ezzel sajtótájékoztatóra, ásványvíz és pogácsák mögé. Intő példa továbbá, hogy az 1990-es évek óta, a délszláv háborúk lecsengésével a világpolitikai szintről jelentősen hátrébb sorolódott a Nyugat-Balkán is, amelynek országait hosszú évek óta előszobáztatják Brüsszelben. Ez ugyan komoly stratégiai hiba, mindenesetre az ukránokat aligha vigasztalja, ha belegondolnak az egykori Jugoszlávia utódállamainak leértékelődésébe.

Az érdekazonossági kirakós harmadik eleme a magyar miniszterelnök, akire Brüsszelben az engedelmes Péter szerepét osztották. Nem azért támogatták Orbán Viktor ellenében, nem azért helyezik kilátásba számára a 16,4 milliárd eurós uniós támogatás hazahozatalát (nem pedig odaadták neki!), hogy akaratos Péterré nője ki magát. Ugyanez a helyzet az Ukrajnával kapcsolatos eddigi magyar fenntartások feloldásával is. 

Az európai ügyekben Magyarországnak nem az az érdeke, hogy a kormányfő – a kommunikációban az együttműködési készséget hangsúlyozva és építve a Tisza-tábor uniópártiságára – egyre jobban eggyé váljon az engedelmes Péter szerepével, ami egyébként szöges ellentétben áll itthoni agresszív fellépésével.